Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Tizenkilencedik fejezet: Egy éjszaka kontúrjai

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN Bármennyire is logikusnak tűnt, hogy felírjam a nevem Mr. Medeiros listájára, most, két perccel az óra kezdete előtt valahogy mégis a hatalmába kerített egy különös érzés: mégis mi a büdös lófaszra vállalkoztam? Tényleg jó szakkört választottam? Nem kellett volna egy kicsit mélyebbre túrnom a mérlegelés folyamatában, és esélyt adnom más szakköröknek is? A szakkörbemutató pillanatáig még gondolat szintjén sem merült fel bennem, hogy majd egy rajzszakkört fogok felvenni, és hogy őszinte legyek, még most sem nagyon tudom, hogy mire fogok majd menni ezzel a három órával. Persze nem bánom, ha megtanulhatok néhány alapvető dolgot, például azt, hogy hogyan kell lerajzolni egy arcot, egy kutyát vagy egy tájképet, az viszont a legkevésbé sem érdekel, hogy milyen háttérüzenet rejlik egy absztrakt vagy szürrealista alkotás mögött. Hasznot sem tudnék belőle húzni, hiszen a céljaimat a tánc világában jelöltem ki – valami a lelkem mélyén azonban mégis azt súgta, hogy nekem itt van a helyem. Mindenesetre nincs kőbe vésve semmi, az első héten még mindig dönthetek úgy, hogy leadom a szakkört – szóval, ha nem tetszik, akkor sincs probléma, ráadásul a hétfői koránkelést is megúszom.

– Szép jó reggelt kívánok mindenkinek – szedi be sietős lépteit az ajtón Mr. Medeiros, biztató mosolyával pedig röviden végigméri az összegyűlt közönséget. – Nahát, örömmel látom, hogy milyen sokan érkeztek, mindig nagy büszkeséggel tölt el, amikor ennyien megtisztelnek a bizalmukkal. Nyilván már mindenki tisztában van vele, de azért a formalitás kedvéért bemutatkoznék: Daniel Medeiros vagyok, festő, illusztrátor, művészetkritikus és nem utolsó sorban rajztanár. Én személy szerint az absztrakt festészetben vagyok igazán otthon, de természetesen bizalommal fordulhatnak hozzám bármely más stílussal kapcsolatban is. Nem akarok több időt pazarolni magamra, a folytatásban úgyis jobban meg fognak majd ismerni, ellenben annál szívesebben szólnék pár szót az órát illetően. Ugye, mint az már világos, ezen az órán nem csak egy osztály vagy egy évfolyam tanulói vehetnek részt, de bárki az iskolából, aki felvette az órarendjébe. Éppen ezért klasszikus értelemben vett tantervről nem beszélhetünk, ehelyett az egyéni fejlődésre fogunk fókuszálni, amit közösen használt eszközökkel és személyre szabott finomhangolással fogunk majd abszolválni. Ne ijedjenek meg, ez sokkal egyszerűbb és izgalmasabb, mint amilyennek hangzik – fűzi hozzá halvány mosollyal az arcán. – Ezzel kapcsolatban sem húznám tovább az időt, a száraz információkat amúgy is elég nehéz megfogni, értelmezni; helyet adnék viszont a gyakorlatnak és a tapasztalatnak, amit szerintem már önök is nagyon várnak. Mindenki elhozta, amit kértem?

***

– Mr. Patton, ha jól emlékszem – szólít meg Medeiros, miután a bakomhoz lépett. – Nem gond, ha megzavarom pár percre, ugye?

– Csak nyugodtan – veszem fel a férfival a szemkontaktust, amihez egy halvány mosolyt is megpróbálok felerőltetni az arcomra.

Nem tagadom, nem érzem magam túlságosan fényesen. Semmi kedvem nincs a kiosztott feladathoz, ráadásul az ihletem és a kreativitásom is maximálisan cserben hagyott. Úgy érzem, hogy minden egyes vonal, amit papírra vetek, rossz helyre került, hogy akárhova nyúlok, egyre borzalmasabbá válik a rajzom – ezen pedig az sem segít, hogy a körülöttem ülők rajzai, festményei már most, fél óra elteltével gazdag inspirációról és páratlan tehetségről ordítanak.

– Ez egy épület lesz, igaz? – kérdezi, miközben helyet foglal a mellettem lévő üres bakon.

– Annak készül, igen... egy... egy táncstúdió épületének.

– Tetszik ez a nézet, hatalmasnak, fenomenálisnak állítja be az épületet, amitől az egyfajta különleges jelentést közvetít a megfigyelő számára.