Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Tizenharmadik fejezet: Kedves Naplóm!

A fejezet bizonyos részletei, a karakterek viselkedése, hozzáállása és gondolatai esetlegesen megzavarhatják az érzékenyebb olvasók nyugalmát.

***

A testemet egy furcsa, forró érzés önti el, mely leginkább a félelem és az izgatottság keverékére hasonlít. A gondolataim megállíthatatlanul cikáznak a rosszabbnál rosszabb végkifejletek között, minden erőmet össze kell szednem, hogy csak egy pillanatra el tudjam őket csendesíteni.

– Kapcsoljuk le a zseblámpákat, ha Jensen észreveszi a fényt, azonnal ránk fogja hívni a rendőrséget – dobom fel az első, értékelhető gondolatomat.

– Szuper, és közben menjünk be valamelyik gyerekszobába – folytatja Emily. – Oda úgysem fog benyitni.

– És ha mégis? – kérdezi Blake. – Amilyen pszichopata, lehet, hogy minden alkalommal, amikor végigmegy a folyosón, tesz oda is egy kitérőt.

– A padlásfeljárót viszont biztosan nem nyitogatja olyan sűrűn – veszem át a szót. – Remélhetőleg csak azért jött vissza, mert itt hagyott valamit.

A számításainkat ekkor a bejárati ajtó jól hallható nyílása húzza totálisan keresztbe, amit röviddel később egy határozott csapódás is követ. A padlásfeljárós tervnek lőttek, itt, a szobában kell elrejtőznünk – én pedig már tudom is, hogy hova fogunk bújni.

– Gyertek – érintem meg Emily vállát, s hasonlóan tennék Blake-kel is, neki azonban már nyomát sem látom. Baszki, bárhol is legyen, remélem, találni fog magának búvóhelyet. – Gyere, bújjunk a szekrénybe.

Jensen léptei a folyosó felől visszhangzanak, már a villanyt is felkapcsolta. Igyekszem a szekrényajtót a lehető leghalkabban nyitni – ha csak egy reccsenést, egy koppanást hall, akkor nekünk annyi. Szerencsére semmi sem hallatszik abból, ahogy Emily fellép a néhány centi magasságban lévő bútorlapra, ahogyan az sem csap zajt, amikor én is betársulok hozzá.

– A rohadt életbe már – morogja Jensen a folyosóról éles, dühös hangszínben, amitől egy pillanatra ismét átjárja a testemet a forróság. Ugye nem arról van szó, hogy meghallott minket?

Végül a szekrényajtót is behúzzuk, lassan, óvatosan, hogy véletlenül se csapódjon – az pedig épp akkor csukódik be, amikor a hálószoba ajtaja kinyílik.

– Mégis hol a francban van az a rohadék? – fortyog tovább a férfi, hangját pedig immár közvetlen közelről hallhatjuk. A szívem a torkomban dobog, a gondolataim pedig megállás nélkül Jensen kérdése körül pörögnek: mégis kire gondolhatott?

Világosan hallható, hogy éppen a szoba melyik pontján jár: először a TV-szekrényen keresgél, aztán az ágyhoz sétál, a hangokból ítélve az éjjeliszekrény fiókjaiban kutakodik. Oké, ez valószínűleg azt jelenti, hogy nem egy ember nyomát kutatja ilyen... Ó, te szent ég, az éjjeliszekrény. A gyógyszerek, a receptek, a napló... mind-mind ott maradt az ágyon.

– Visszatetted a cuccait? – suttogom a lány fülébe, amitől egy pillanatra megrezzen. A férfi léptei által keltett zaj elegendő árnyékot biztosít a sugdolózáshoz.

– Milyen cuccait? – motyogja, amit aztán egy feszült, ijedt szisszenés követ. – Basszameg, nem. Nem tettem vissza őket.

– A jó életbe már, hogy mindig eltűnik valahova az a szar – morogja Jensen. Jó hír, hogy az ágyára kipakolt dolgokról egy szót sem szól, bár kétségtelenül furcsa és egyben ijesztő is. Remélem, nem arról van szó, hogy meg akar minket lepni.

– Lehetséges, hogy Blake volt? – suttogja Emily a fülembe, én pedig csak reménykedni tudok, hogy igaza van.

Jensen közben tovább is állt, ha jól hallom, most az íróasztal körül keresgél. – Csak egyszer indulnék el jogsi nélkül, tuti, hogy megállítanának a zsaruk – fortyog tovább, végül röviddel később a folyosó felé veszi bosszús lépteit. – Még egy ilyen hülyét, otthon hagyja a jogsiját, és még az ajtót sem zárja be.