Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Huszonegyedik fejezet: Néma tónusok

NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN Továbbra sem tudom, hogy mi fogott meg Mr. Medeiros szakkörében, mindenesetre úgy döntöttem, hogy a második alkalomra is eljövök. Na jó, talán nem a legmegfelelőbb szavakat használom, ha azt mondom, második alkalom – az ugyanis, hogy ma reggel nyolckor betettem a lábamat a rajzterem ajtaján, egyet jelent azzal, hogy egész évre megnyertem magamnak a hétfői korán kelést. Csak az első óra után mondhatjuk vissza a kiválasztott szakkört, ha a másodikra is bemegyünk, azzal véglegesítjük a döntésünket a részvételünkkel kapcsolatban.

– Köszönöm a mai figyelmüket – lát hozzá Medeiros az óra végi búcsúzáshoz, arcán egy derűs, büszke mosollyal. – Örülök neki, hogy a legutóbbi alkalomhoz képest csak néhány fővel csökkent a létszám, ezek szerint önök számára is meggyőzőek voltak az első óra tapasztalatai. Mindazonáltal rettentően sajnálom, hogy a közös utunk azzal a pár tanulóval ilyen gyorsan véget ért, különösképpen azért, mert legutóbb részükről is ígéretes alkotások születtek. Talán Jennifer önarcképe tetszett közülük a leginkább, nem is tudom, lehet, épp azért, mert az absztraktot választotta a mű megvalósításához – vonja fel szemöldökét egy büszke mosoly társaságában. – Pár másodperc, és csengetnek, úgyhogy nem is tartanám fel önöket, találkozunk a következő órán.

Medeiros szavait követően, mint egy végszó, úgy harsan fel ifjabb Johann Strauss Kék Duna keringőjéből egy rövid részlet – egyesek még egyfajta hullámzó, keringőzést imitáló kézmozdulattal is megpróbálják aláfesteni a dallamot, a legtöbben azonban pontosan úgy reagálnak, ahogy az óra végét jelző csengőre szoktak: eszeveszettül pakolni kezdenek, hogy még véletlenül se szalasszák el a szünet egyetlen percét sem.

– Hogy ment a mai stíluspróbálgatás? – áll meg Sebastian röviddel később a padom mellett. Tudjátok, ő az a srác, akivel legutóbb megvitattuk, hogy egyikünknek sincs önbizalma.

– Egész jól, nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén le tudok majd utánozni különböző stílusokat – válaszolom, miközben elpakolom a rajzeszközeimet.

A mai feladatunk az volt, hogy egy szabadon választott beállítást – legyen az egy tárgy, egy elképzelt tájkép, vagy akár egy fotó tartalma – a lehető legtöbb stílusban rajzlapra vessünk. Az egyes próbálkozásokra egységesen negyvenöt percünk volt, ezt követően Medeiros mindenkinek új stílust, irányzatot sorsolt – így történt meg, hogy ma Vincent van Gogh, Edvard Munch és Leonardo da Vinci stílusában is megfestettem egy... hát, sárga gumikacsát. Izgalmas volt, és meg kell, hogy mondjam, rengeteg tapasztalattal is gazdagodtam, korábban eszembe sem jutott volna, hogy – félretéve a grafitceruzákat, a vonalzót meg a perspektivikus épületrajzokat – egy sikító gumikacsát fessek A sikoly stílusában.

– Először én is megijedtem a feladattól, de aztán seperc alatt belejöttem. A franc se gondolta volna, hogy ilyen jó poén szürrealista banánokat rajzolni – vonja meg a vállát jóízű mosollyal, miközben elhagyjuk a termet. – Ah, már megint itt posztol ez a creepy gyerek. Vágod, ki ez, ugye?

A folyosó túlsó falának támaszkodva ácsorog, behajlított bal lába a lambériát tapossa. Ökölbe szorított kezével a combját verdesi, másik kezével az ajkát tépkedi – tekintete pedig olyan szinten mélyül el a semmiben, mintha gondolatban egy teljesen másik univerzumban járna. Feszült testtartása és ideges mozdulatai egyszerre érzékeltetnek reménykedést, önvádat és elkeseredettséget – ezek összesége pedig, nem tagadom, elég ijesztő légkört teremt a fiú körül.

– Christopher – jegyzem meg.

– Múlt héten is láttam a srácot, ugyanitt, ugyanilyenkor, gondolom, az ex-barátnőjéhez jött. Egy ilyen pofon után én biztosan nem bocsátanék meg neki, sőt, szóba sem állnék vele. Ki tudja, még az is lehet, hogy épp ő ginázta be, hogy egy kicsit... tudod.