Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Tizenötödik fejezet: A kilences számú kérdés, második rész

Túl sok közös dolog Jacob meg köztem nem igazán akad, és ezt egyáltalán nem is bánom – egyvalami azonban mindenképp hasonló bennünk: mind a ketten meg voltunk róla győződve, hogy Mike és Adam szoros barátságot ápolnak egymással.

– Nem jártunk egy óvodába Mike-kal, első osztályban találkoztunk először, ami pedig az úgynevezett barátságunkat illeti... – magyarázza Adam, a mondat pedig ezen a ponton egy nagy sóhajba torkollik. – Hát, Kyle, azt jobban benézted, mint a Matilda nénis sztorit. Jó, Mike ostoba viselkedése nyilván hozzájárult ahhoz, hogy ez a kép alakuljon ki benned, de...

– Azt akarod mondani, hogy Mike-kal valójában nem is vagytok barátok? – szakítom félbe Adamet, hogy a felesleges rizsa helyett inkább egy konkrét válasz felé tereljem a beszélgetést.

Adam lassú, némi csalódottságot sugalló fejrázásba kezd.

– Kicsit sem.

– Ne szórakozz már, a hülye is levágja, hogy milyen jó barátok vagytok. Vagy esetleg megint kamuzol?

Adam az elmúlt tíz percben sikeresen elnyerte a bizalmamat – vagyis várjunk, mégsem. Jelen pillanatban ott tartok, hogy azt sem hiszem el, amit kérdez.

– Mike-kal a kapcsolatunk nagy jóindulattal is csak felszínes ismeretségnek mondható. Előfordult, hogy néha dumáltunk, bár legtöbbször csak azért, mert az iskolai projektfeladatban egymás mellé osztottak minket. A baráti köreink soha nem metszették egymást. Míg Mike az ostoba, suttyó haverjaival lógott, addig én az értelmesebb, valamire való körök társaságát kerestem. Azt is mondhatnám, hogy kikérem magamnak, hogy a barátjának néztél – neveti el magát, de mivel nem lát részemről válaszreakciót, gyorsan visszahúzza arcáról a mosolyt.

***

Máris visszatérünk Adamhez meg hozzám, de úgy érzem, muszáj egymás mellé állítanom a két beszélgetést. A két fiú nem is sejti, hogy micsoda összhang van köztük, hogy most mind a ketten ugyanazt csinálják: a másikat gyalázzák egy számukra teljesen idegen ember előtt. Hát nem aranyosak?

– Adam csak egy ismerős, egy osztálytárs, akivel egész véletlenül egy iskolából jöttünk, de ennyi, semmi több – magyarázza Mike.

Hogy stílusosan fogalmazzak, Jacobnál ezen a ponton rögtön be is áll a kék halál. A zavart tekintet és az értetlen arckifejezések mögött bizonytalan emlékképek és hosszú kérdések sorakoznak – amit abszolút át tudok érezni.

– Te szórakozol velem, Mike – rázza meg a fejét, miután újraindult a rendszer. – Egy csomót beszélgettek, nevetgéltek, itt is rögtön összeálltatok, hogy egy csapatban legyetek. Szerintem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, úgy néztek ki, mint két legjobb barát.

***

– Igen, ebben teljesen igazad van – hajtja le a fejét Adam, miközben a tarkójába vakar. – Nekem is feltűnt, hogy az az idióta egész nap a nyomomban van, de nem akarom megsérteni, az nem az én stílusom... különben is, valahol megértem a szándékait – emeli rám magasztos, ünnepélyes tekintetét.

A hangjában és a vonásaiban már megint azt a furcsa felsőbbrendűséget érzem, amiről már beszéltem nektek – csak most nem magamat látom alárendelt félként, akihez Adam leereszkedik, hanem Mike-ot.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most már értem.

– Oké, figyelj – érinti meg egy pillanatra a vállamat, mintha valami hosszú és bonyolult összeesküvés-elméletre próbálná felhívni a figyelmemet. – Mike-nak nem igazán erőssége a kapcsolatteremtés, én viszont szeretek új embereket megismerni. Most valószínűleg azért keresi ilyen nagy elánnal a társaságomat, mert elveszettnek érzi magát ennyi új ember között. Tömören szólva: Mike olyan, mint egy pióca, aki csak a haszon miatt telepszik rá másokra.