Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Ötödik fejezet: Az ellenség

Hiába próbálom elfordítani a kulcsot a zárban, az bizony nem mozdul, olyan, mintha már alapból is nyitva lenne... vagyis... ah. Nyitva van, de mégis miért? Ugye nem megint az a barom próbálkozik valamivel?

A táncterem láthatóan teljesen üres, ha valaki bent van, akkor az az öltözőkben vagy az irodában bújt el. Nem tartom valószínűnek, hogy a titokzatos rajongóm szeretne találkozni velem, legalábbis ilyen hamar biztosan nem, de azért nem tagadom, van bennem egy kis ijedtség.

Hmm, vagy esetleg... esetleg a szexelő páros egyik tagja térhetett vissza a tett helyszínére? Vagy netalán mindkettő itt van? Remélem, nem fogok rányitni senkire sem, az irtózatosan gáz lenne.

Na persze az is lehet, hogy valaki egyszerűen csak nyitva felejtette az ajtót – mondjuk, az elég gáz lenne, mert legjobb tudomásom szerint én mentem ki innen utoljára tegnap este.

Az iroda az első, amit lecsekkolok – de ha itt nincs senki, mindenképp megnézem az öltözőket is. Oké, Kyle, nagy levegő, kilincs lenyom, ajtó nyit.

– A lány, kinek tökéletesen vasalt szőke hajkoronája még mindig a fiú kidolgozott felsőtestét simogatta, úgy izzadt a kemény testedzés után, mint útszéli ribanc a katolikus templomban – sorolja a bőrfotelben ücsörgő, nagyjából Emilyvel egyidős vörös hajú lány. Tekintete az asztalon heverő sötétvörös MacBook képernyőjét fürkészi, ujjai pedig vadul csapkodják a gép billentyűzetét, valószínűleg épp az imént elhangzott sort igyekszik megörökíteni. Az utolsó karakter leütése után szemeivel még egyszer átfutja a képernyő tartalmát, majd végre engem is megtisztel a figyelmével. – Hellóka – csiripeli széles vigyorral az arcán, amitől a vastagon meghúzott vörös rúzs hirtelen ijesztővé válik.

– Hellóka – válaszolom gyanakvóan. – Megtudhatnám, hogy ki vagy, és hogy mit keresel abban a székben?

Hát, az egyszer már biztos, hogy nem ez a csaj zaklat a fényképdarabkákkal.

– A becses nevem Charlotte Davis, Avery egyik tanítványa vagyok – nyújtja át a kezét az asztal felett. – Te pedig az új tánctanár, Kylie.

– Örülök – viszonzom a kézfogást –, de maradjunk inkább a Kyle-nál. Ami pedig téged illet, nem akarok udvariatlan lenni, de tudtommal nem Averynek lesz most órája, úgyhogy szeretnélek megkérni, hogy hagyd el az irodát és a termet is.

– Nem tudod, hogy ki vagyok, igaz, Kylie? – rázza meg a fejét sértődötten.

Hogy mi van? Mégis ki a franc ez a nő, hogy az alapműveltség részének érzi magát?

– Felvilágosíthatnál róla, és egyébként még mindig Kyle.

– Egy erotikus témában alkotó írónő vagyok, és épp a legújabb novellámat írom – válaszolja fellengzősen, mintha egy beképzelt hatvanpluszos író lenne. – Azért vagyok itt, mert nekem most nyugalomra van szükségem az íráshoz, egyébként pedig ne aggódj, Avery megengedte, hogy itt legyek.

Egy erotikus témában alkotó író... nyugalomra van szüksége... Ah. Az eszem megáll ettől a nőtől, de ha igaz, amit mond, Averytől is. Most komoly, hogy itt fogja rontani a levegőt, amíg én szeretnék csendben, nyugodtan felkészülni az órámra?

Oké, hagyjuk, nincs kedvem vele veszekedni, kimegyek inkább a tánctérbe, a táncosaim óra előtt úgyis jellemzően az öltözőben töltik az időt.

– Nem is érdekel, hogy mi a címe annak, amit írok? – kiáltja utánam.

– Nem.

– Magánóra, avagy a táncstúdióban felejtettem a használt gumióvszeremet – sorolja jókedvűen, hangjában megannyi izgatottsággal.