Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Első fejezet: Az új fiú

A plafontól a padlóig érő, kirakatszerű ablakok alapján a terem nagyjából húsz méter széles lehet – pont megfelelő ahhoz, hogy kényelmesen, centizgetés nélkül meg lehessen tartani az órákat. Habár Avery, a terem tulajdonosa telefonon minden kérdésemre válaszolt, bennem azért mégis ott maradt némi félelem, hogy egy olyan patkánylyukat találtam, mint amilyen az első termem volt. Arra még visszagondolni is rossz: rendszeresen nyomorognunk kellett, ha pedig egy kicsit is bonyolultabb lett a koreográfia, vagy ki kellett mennünk a közeli parkba, vagy le kellett mondanunk a tánc leglényegesebb, leglátványosabb elemeiről. Mindegy, úgyis csak magunknak táncoltunk.

A leendő munkahelyem, a nem túl kreatív nevű A&M Táncstúdió épülete és hóval borított előkertje előtt állok. Averyvel csak holnapután fogjuk aláírni a szerződést – hogy mégis kijöttem most ide, az a kíváncsiságomnak és a jelenleg még végtelenül sok szabadidőmnek köszönhető.

A főút mentén parkoló kocsik hosszú sora felől a latyakban végigtocsogó léptek hangja üti meg a fülem. A tekintetem automatikusan a forrás irányába lendül, embert vagy más élőlényt azonban legnagyobb meglepetésemre sehol sem látok. Oké, ez most azért némi ijedtséget ébresztett bennem. Este nyolc múlt néhány perccel, az utcán már totál sötét van, remélem, nem arról van szó, hogy valami barom – isten tudja, milyen szándékkal – megtalált magának.

A munkahelyváltás esetemben költözéssel is járt, így a nyüzsgő fővárost, St. Paulberget egy kedves és barátságos vidéki településre, Sweet Hillsre cseréltem. A neten fellelhető információk szerint egy közel tizenötezer fős városról van szó, ami egy sűrű erdőkkel borított, lankás táj kellős közepén fekszik, völgyeiben festői szépségű patakokkal. Sweet Hills egyébként többszáz éves múltra tekint vissza, ami a történelmi belváros elmúlt századokat idéző épületein tökéletesen vissza is tükröződik.

Ne haragudjatok, de megint meg kell zavarnom a bemutatkozást és az idegenvezetést, mert ismét – számomra kissé ijesztő – zajok ütötték fel a fejüket a hátam mögül. Kulcszörgés, krákogás és talán egy alumínium energiaitalos doboz összepréselése, megint ugyanonnan, a kocsisor mögül. Nem arról van szó, hogy este nyolc után már nem járhatnak emberek az utcán, inkább arról, hogy most sem látok senkit. Higgyétek el, hogy ez az egész, így, sötétben, mindössze az utcai lámpák halványsárga fényénél kurvára nyugtalanító.

Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha elsétálok az úttestig. Ha bárki van a kocsisor mögött, akármilyen szándékkal – azzal, hogy a kocsija tövében szürcsölgesse el az esti energiaitalát, azzal, hogy jobb elfoglaltság híján engem szórakoztasson, vagy épp azzal, hogy megpróbáljon kirabolni –, arra most bizony fény fog derülni. Remélem, hogy csak valami hülyegyerek szórakozik, nincs kedvem rögtön az első Sweet Hills-i napomon a helyiekkel konfrontálódni.

Ah, nem hiszem el, és ti sem fogjátok elhinni, hogy kit látnak szemeim.

Senkit.

Csak és kizárólag ürességet látok a kocsisor másik oldalán is. Oké, mindegy, engedjük el, hacsak nem egy szellemjárta városba költöztem, bizonyára már távozott a zajforrás.

Sweet Hills bemutatásánál tartottam. A kötelező, bár lényegtelen és senkit nem érdeklő információkat már elsoroltam, arról azonban még nem beszéltem, hogy miért pont a patakvájta dombság kellős közepére épített városra esett a választásom. Kezdjük a kevésbé jó hangzású résszel: el akartam menekülni a múltam elől, hogy új életet kezdhessek, sürgősen, tegnapi határidővel. Néhány nap leforgása alatt az összes, a neten létező állásportált feltúrtam egy olyan munkalehetőség reményében, ami stabil alapokat biztosít az elképzeléseimhez. Az, hogy ez a hobbimmal, a szakmámmal, szóval a tánccal kapcsolatos legyen, csak másodlagos szempont volt.