Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Kilencedik fejezet: Éjszakai műszak

Blake nagyot hörpint a bögrében maradt kávéból – sőt, szerintem mindet le is hajtja –, végül egy gondtalan mosollyal az arcán visszateszi a bögrét az asztalra. Az a bizonyos mosoly, mely az elmúlt heteket tekintve kifejezetten ritkának tűnik, akkor válik csak igazán őszintévé, amikor önfeledten végignyúlik a székében.

– Imádom, amikor te főzöd a kávét, isteni finoman csinálod – enged el egy bókot Blake, ami azonnal felvillantja bennem a vörös lámpát.

– Aha, persze – húzom össze a szemöldökömet. – Nem lehet, hogy inkább arról van szó, hogy tetszik ez a reggeli kényelem?

– Ugyan már, ez hülyeség, nem vagyok lusta.

– Hmm, lássuk csak: szerda, csütörtök, péntek, szombat, és végül a mai nap, az öt – számolom végig a napokat a jobb kezemen. – Ez már túlmutat a véletlenen.

– Na jó, igazad van – mosolyodik el ismét –, bevallom, sokat számít a kényelem, de abból sem engedek, hogy tényleg finom kávét főzöl.

– Pontosan ugyanolyat, mint te. A hét hátralévő részében kipróbáljuk, mit szólsz hozzá?

A bennünk felgyűlt, mindvégig visszatartott nevetés ekkor bombaként robban mindkettőnkben – ami aztán egészen furcsa érzéseket szabadít fel bennem. Nem is tudom, mikor láttam Blake-et legutoljára ilyen önfeledtnek. Az elmúlt két hétben biztosan nem.

– Na és egyébként mi a helyzet veled, hogy érzed magad? – térek rá a lelkemben megfogalmazódó témára, miután a nevetés alábbhagy. – Nem akarom elrontani a kedved, de szeretném tudni, hogy... hát, hol tartasz. Keveset beszéltünk mostanában.

– Köszönöm – fújja ki a levegőt egy nyugodt, szeretetteljes mosoly kíséretében, miközben egy pillanatra az ablak felé veti gondolatokkal teli tekintetét. – Igazából nem tudom. Még mindig ott ül a lelkemben a fájdalom... még mindig rettentően hiányzik, még mindig úgy érzem, hogy tennem kellett volna valamit, amikor még nem volt késő. Valami azonban legbelül azt súgja, hogy igenis minden tőlem telhetőt megtettem – villan fel az arcán egy szűk, de annál őszintébb mosoly. – Tudom, hogy ez a tudatalattim üzenete, de nekem mégis olyan érzésem van, mintha ezt csak valaki más, egy rajtam kívülálló, nekem jót akaró személy mondaná... hiszen a tudatalattim pontosan tudja, hogy én indítottam el Cassie-t a lejtőn – fűzi hozzá lemondóan, miközben a lelke egy újabb darabkája törik össze. Nem akartam ilyen mélyre vinni a témát, de bízom benne, hogy végül a segítségére szolgál majd. – Ez a hang azt mondja, hogy a múltat már nem lehet visszafordítani... azt, hogy nem tehetem ezt magammal, és tovább kell lépnem. Olyan ez, mintha egy tenger előtt állnék, ami arra próbál csábítani, hogy mártózzak meg benne... Jó érzés lenne elfogadni a múltat, új esélyt adni magamnak, felülkerekedni a múltbeli énemen, vagy csak egyszerűen megbékélni vele, de aztán egy másik hang mindig azt súgja, hogy ezt nem érdemlem meg... hogy gyáva vagyok, hogy semmit sem érdemlek meg az életben, hogy minden, amihez nyúlok, azt tönkreteszem. Na ilyenkor rögtön kiszállok a vízből, és a part felé veszem az irányt... aztán pedig a hideg, borult időben dideregve várom, hogy a Nap újból kisüssön felettem – sorolja Blake, az a bizonyos mosoly pedig újból kiül az arcára. Esküszöm, örülök neki, hogy most jólérzi magát... bárcsak így maradna, bárcsak végleg kisütne Blake felett a Nap.

– A tudatalattid megnyugvásra vágyik, Blake – osztom meg a gondolataimat –, te pedig megérdemled, bármit is gondolj. Nem akarok közhelyeket pattogtatni, láthatóan érted, hogy mi történik veled, csak összezavarnálak. Mindenesetre örülök neki, hogy a tudatalattid küzd érted, ez abszolút jó jel.

– Sokkal jobb a helyzet, mint amire napokkal ezelőtt számítottam. Borzasztóan féltem és még most is félek tőle, hogy előbb-utóbb valami újból a kábítószerek felé fog majd rántani, de egyelőre inkább csak undort érzek, mintsem vágyat ezek iránt. Nem tudom, talán a környezetváltozás segített abban, hogy másképp szemléljem a dolgokat. Nincs körülöttem folytonos nyomás, nem látom a barátait nap, mint nap, nem látom azokat a helyeket, amik rá emlékeztetnek... helyettük van valaki, akiről tudom, hogy nem ítél el, és hogy bármikor meghallgat, ha szükségem van rá. Na jó, ez kibaszottul nyálas volt, felejtsd el – neveti el magát, majd kezében a bögréjével feláll az asztaltól, s a konyha felé indul. – Mesélj inkább valamit te. Jutottatok már valamire azzal a beléptetőkártyával kapcsolatban? Chase nem írt még?