Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Második fejezet: Szombat este tíz

Ma lesz az első munkanapom tánctanárként Avery stúdiójában, amit már rettenetesen várok. Nem tagadom, van bennem némi izgatottság, elvégre jól összeszokott csapatokba kell beilleszkednem – meg kell őket ismernem és nekik is meg kell ismerniük engem, el kell nyernem a bizalmukat, és az élükre állva tovább kell őket vezetnem, hogy kihozhassák magukból azt, ami odabent rejtőzik.

Na és akkor azt se felejtsük el, hogy két nappal ezelőtt valaki egy elég durva üzenetet hagyott számomra... épp a táncterem üvegén. Annyi biztos, hogy már lemosták, az ablaküveg újra régi pompájában ragyog (naná, az nyilván nem volt opció, hogy így hagyják). Csak találgatni tudok, hogy Avery most vajon mit gondolhat rólam: biztos, hogy jó ötlet volt őt választani? Ki ez az ember, aki egy nap alatt összeszedett magának egy ellenséget?

A teremben már lézengenek páran, jellemzően a fiatalabb korosztályból. Egymással beszélgetnek, meglehetősen hangosan, harsány jókedvvel, egyesek teljesen civil ruhában, mások átöltözve, testmozgásra alkalmas szerelésben. Az csak néhányuknak tűnik fel, hogy beléptem a terem ajtaján, érkezésem azonban őket sem igazán foglalkoztatja. Szuper, ennyit a tiszteletről.

– Kyle – üti meg a fülem egy női hang a terem belsőbb részei felől. Egy nálam néhány évvel idősebb, hosszú, vörösesbarna hajú, zöld szemű lány az, akit a közösségi oldalakon regisztrált profiljai alapján azonnal fel is ismerek. – Örülök, hogy itt vagy. Avery McCole – nyújtja ki a kezét. Széles mosolyában nyoma sincs ellenérzéseknek, ami a megítélésemet illetően mindenképp jó jel.

– Kyle Patton – válaszolom. – Nahát, milyen szép kis terem, sokkal tágasabb, mint amire számítottam.

– Pedig nekem sokszor elég szűknek tűnik, főleg akkor, amikor ennyien tolonganak itt – ráncolja össze a szemöldökét, fél pillantást vetve a nyüzsgő táncosokra. – Úgy látom, már most jó a hangulat, hát még majd akkor milyen jó lesz, ha bemutatom nekik az új tanárukat. Na mindegy, előbb szerintem írjuk alá a papírokat – int a szemével egy belső ajtó felé.

A hirdetés, amire jelentkeztem, valójában nem álláshirdetés volt, hanem egy pályázat – Avery ugyanis nem alkalmazottat keresett, hanem egy partnert maga mellé, aki tovább öregbíti a táncstúdiója hírnevét. A pozíció gyakorlatilag egy kiadó hely volt Avery termében, ahol mint vállalkozó végzem a tánctanári pályát.

Az ujjatlan topot és vádliig érő szabadidőnadrágot viselő lány egy kisebb, nem túl szűk helyiségbe vezet, közepén egy íróasztallal, amögött egy bőr forgószékkel, a falnál pedig egy, a szoba teljes szélességét lefedő polcos szekrénysorral. A hangszigetelés meglepően jó, alig hallani a kinti nyüzsgést.

– Ülj le nyugodtan a székbe, megkínálhatlak esetleg valamivel? Kávé, tea, ásványvíz?

– Ó, ne fáradj, köszönöm – válaszolom, miközben az íróasztal mögé lépek, hogy helyet foglalhassak a kifejezetten kényelmesnek tűnő forgószékben.

– Szuper, hát, öhm, a telefonban a legtöbb részletet már átbeszéltük, talán a csapataidról esett a legkevesebb szó, úgyhogy róluk mindenképp szeretnék beszélni egy kicsit. Ugye négy csoportról van szó, egy kezdő és egy haladó hiphop, illetve egy kezdő és egy haladó latin táncos csoportról, minden csoportnak heti kétszer másfél órát fogsz tartani. Ha jól emlékszem, az órarendet el is küldtem e-mailben, remélem, megkaptad.

Azért is volt különösen jó választás ez a lehetőség, mert olyan táncokat taníthatok, melyek tulajdonképpen a fő profilom részei. Odáig vagyok a rumbáért, a jive-ért, a paso dobléért, és habár nem szokás a latin táncok közé sorolni, a tangóért is; még gyerekkoromban szerettem bele ezekbe a táncokba, ha nem léteznének, lehet, hogy most én sem lennék itt. A másik nagy kedvencemmel, a hiphoppal tizedikes koromban, egy iskolai szakkörön ismerkedtem meg, és nem túlzok, ha azt mondom, azonnal beleszerettem.