NaruSaku - Szerelem a zűr közepén

21.rész Kurama

Suzaku:

        - Ha valami mondani valód van, gyere elő és ne bujkálk mint egy piti kis tolvaj! Vagy talán ennyire félsz tőlem?

      - Aj, Hiruzen, a humorod nem változott! - léptem elő az ablak párkányról. - Te meg mit csinálsz itt? Vészhelyzeti eset van és mégis a Harmadik itt kubbaszt a szobájában. Ennyire megbizol Minato-ban? Ilyen jó munkát végez? - a szoba közepén üldögélt török ülésbe, szemei becsukva, rezzenéstelen arccal. Mintha éppen nem érdekelné, hogy egy olyan valaki lépett be aki árthatna neki, akit utál. De nem azért vagyok itt és bármennyire is dühít a múlt, nem így akarom lezárni. Még nem. És Sakura vár rám, minnél előbb érte kell mennem. Igaz, hogy arra fele nem nagyon járnak, de nem hagyhatom sokáig egyedül, csak gondoltam visszafele vezető utón beszélgethetnénk.

 Mindig így emlékeztem a Harmadikra, a nyugodt, tekintélyes, határozott, de kedves sensei aki nem riadt meg semmitől és rögtön a tettek mezejére lépett. Annyi különbség van most, hogy arcát ráncok ékesítik és haját és szokásos szakállát sem kímélte az idő, ősz tincseit az ablakon átszűrödő fény megcsillogtatta.

     - Minato erős alkat, remek ninja és jó vezér vállt belőle.

     - Oh, hogy oda ne rohanjak. A kis kedvenc tanítvány!

     - Nem volt kedvenc. Senki sem volt kedvenc, Suzaku! Sajnálom ha ezt gondolod. - pattantak ki szürke szemei és kapta rögtön rám. - Minato nem tért le sosem a jó utról... ellenben...

      - Ne is kezdj bele! Nincs értelme! Nem ezért vagyok itt és mivel nem hívtál rögtön segítséget gondolom, tudod, hogy  nem megtámadni akarlak, hanem megbeszélni valamit.

      - Te ennél okosabb vagy, hogy beállíts ide és aztán rám támadj. - fél oldalas mosolyra huztam az ajkaimat. Ismer az öreg.

      - Ezt a levelet jöttem átadni, utolsó figyelmeztetésnek. - nyomtam kezébe az eddig kezembe tartott borítékot.

     - Ennyire nagy lelkű lennél? Jelent valamit neked Konoha még ugye? - az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Civilek alig jártak kint, ninják jártak fel - alá ellenőrízve minden egyes helységet. Konoha utcáit csend vette körül, élettelenség, félelem, küzdeni és nyerni akarás, fáradtság, értetlenség... nem tudom ha valaha láttam így őt. És mindezt ki érte el? Én...

     - Ez a porfészek? - fordultam vissza percekkel később vigyorogva Hiruzen felé. - Már semmit sem jelent nekem. Mindenemet elvette.

     - Miért jöttél vissza akkor? Minek kell ez az egész háboruskodás?

     - Oh, Hiruzen! Ez még messz nem háború. Bár azt mondtam nektek, koránt sem az. Ezek még csak csaták voltak, a háború még nem kezdődött el.

     - Mit tervezel Suzaku? Miről beszélsz?! Tényleg az ellenségünk akarsz lenni? Lett volna időd megszökni, elmenni jó messzire és ott maradni, megfeledkezni mindenről és örülni, hogy nem vagy rácsok mögött és a tanács elé vive. Neked ez nem lenne elég? - kezdett szorni villámokat a szeme.

      - Már hogy lenne elég?! Hogy tudnék nyugodtan élni, mindazok után amit ellenem tettetek?!

     - Amit tettél bűntény volt, amiért meg kell lakolni. Nem hihetted el, hogy ezeken szemet hunyunk.

     - De bántottátok Euphemiát! - törtem ki magamból és könnyek szöktek a szemeiben. Nyugodj meg Suzaku, nyugalom! Birnod kell, még! Még egy kicsit! - Elvetéttek azt, ami az életemben a legfontosabb volt.

      - Ez nem így volt, Suzaku...

      - Elég! Nem érdekel! - ráztam le magamról a kezeit. - Nem érdekel már! Attól a pillanattól kezdve, mi már ellenségek vagyunk! - határozottságomat a szemeimben felégő tűz biztosította. - Olvassátok el a levelet, beszéld meg nyugodtan Minatoval, a tanáccsal vagy felőlem egész Konohával. Én nem hátrálok már meg. - ezzel elhuztam az ablakot, hogy kimenjek rajta.