NaruSaku - Szerelem a zűr közepén

34. rész Elvállás?

Suzaku:

Sakura tudja az igazat... az én lányom tudja az igazat... az a lány, aki gyerekkora óta felnéz rám, tisztel és szeret, most meglátta, hogy milyen ember is vagyok én és nem akar visszajönni hozzám. Elvesztettem a lányomat? Elvesztem a lányomat? Nem akar rám tekinteni azért, amit tettem. Tudtam, hogy amit teszek nem az inyére van, de akkor sem hittem volna, hogy fellázad ellenem és itt hagy, elhagy. Azt hittem, hogy mellettem marad. Hogy mindig is megvédhetem...

     - Suzaku...

     - Mester...

      - Suzaku...

Azt hittem előbb utóbb elfogad és belátja, hogy jó volt amit tenni akartam. Hatalmat... az olyan nagy kérés? Az olyan nagy dolog? Mi rosszat tettem? Mások is kívánják ezt. Mások elérik, engem már rögtön megkötöznek. Nem értem... nem értem...

      - Suzaku.... - ez a hang?! - Suzaku, drágám!

     -  Euphemia... - amikor szemeimet kinyitom, már nem a domb oldalon vagyok. Hanem egy hófehér erdőben, minden fa és levél úgy csillog, mint a kirstály és az erdő közepén feleségem áll. - Euphemia... - könnyek szökkentek a szememben és odarohantam hozzá, hogy a karjaimban zárhassam. - Euphemia... Euhpemia... annyira hiányoztál! De, hogy hogy kerülsz ide szerelmem?

     - Ez egy technika, amit a történtek estéje előtt alkalmaztam rád. - értetlenül néztem rá, mire mosolyogva megsimogatta az arcom. Kellemes, meleg szellőt éreztem átsuhanni. - Mielőtt kimentünk volna az erdőben és megtámadtak volna, azelőtti este, egy kis chackrát átadtam neked, hogy ha rossz kimenetele esetén később tudjalak még egyszer látni.

      -Te... te akkor is tudtad, hogy mi vár rád? De miért? Miért nem mondtad el nekem Euphemia?! Miért beszéltél Minatoval, mielőtt elhagytuk a falut és nem velem?!

     - Mert tudtam, hogyha neked mondom el, akkor csak jobban feldühödsz és esetleg fellázadsz a falu ellen. Nem akartam, hogy bajba sodorjalak téged és a lányunkat.

     - De... de... Euphemia, mi egy család vagyunk, ezt megkellett volna beszéljük.

      - Mondd, hogy nem ezt tetted volna, hogy nem rohanod le rögtön akár egyedül is a falut. - ezt sajnos nem tudtam megcáfolni. Biztos, hogy ezt tettem volna. Összeszorítottam az ökleimet.

      - Miért most jöttél? Miért csak most?! Tudod, hányszor aludtam el zokogva, hányszor akartalak csak egy pillantra lánti és a lányod, rá nem gondoltál!

      - A múltat nem lehet megváltoztatni és ahogy látom a lányunk jól van. 

     - Ja... összejött azzal a Minato fiúval. - a mondatomra elnevette magát.

      - Valld be, hogy örülsz neki! Nem is kívánahatnánk jobb párt neki, mint Kushina és Minato fiát. Örülsz neki, csak félsz, hogy ezzel elveszted őt. De a lányod nem fordít hátat, neked, nem hagy el.

      - Most még sincs mellettem... - hajtottam le a fejem.

       - Azért mert megtudta amit tettél és levon következtetéseket. De menj és beszélj vele, kérj bocsánatot és mond el, hogy mi van a szívedben! - tette kezét a mellkasomra. - Nem haragszik rád, csak csalódott, hogy nem beszéltél vele ezekről. - felsóhajtottam. - Azért jöttem csak most el hozzád, mert most inogtál meg. - értetlenül tekintettem vissza rá. - Eddig hajhatatlan voltál, a tervedben, hogy hatalmat kapjál és bosszút állj Hiruzenéken. De most amikor abba gondoltál bele, hogy a lányod nem lesz melletted meginogtál, hogy bizots megéri amit teszel. Ezért jelentem meg most!