NaruSaku - Szerelem a zűr közepén

25.rész Melletted vagyok

Sakura:

Egy pillantra azt hittem, hogy rosszul hallok. Lesokkolt amit Naruto mondott, erre egyáltalán nem számítottam. Csodaszép kék szemei a holdfényben még őszintébben csillogtak. Bár nem kételkedtem volna ugysem a szavában.

    - Félsz tőlem ugye? Látom, hogy mégis hirtelenjében találkozni eggyel rémísztő mi? - ellépet tőlem és elengedte a kezeimet. - Ne aggódj, nem fogom engedni, hogy bántson téged! Nem tudom irányítani, de mindenképpen megállítanám ha bántani akarna valahogy... - most már a szemei bánatosan csillogtak és lehajtotta fejét.

    - Nem! - felé léptem és kezeim közé vettem az arcát, így arra kényszerítve, hogy a szemeimbe nézhessen. - Nem erről van szó! Nem félek tőled, nem rémisztesz meg és nem is rémisztenél soha meg! Ettől te... - egyik kezemet lecsusztattam a mellkasára, pontosan a szíve helyére. - ...még te maradsz. Nem változtál semmit és nem is fogsz! Annak szeretlek aki vagy, mindennel együtt, jóval és rosszal, bijuuval vagy nélküle. Nekem ez nem számít!

    - De akkor...

     - Csak egy kicsit lesokkolt a hír. Téged nem sokkolt volna le egy ilyen hír? Olyan hirtelen jött, nem számítottam rá. De nem azért néztem úgy rád, hogy félek tőled. Nem változtat semmit! Inkább... aggódom érted. Jól vagy? Nem fáj semmi? - valóban ezek voltak az őszinte szavaim. Amit említettem Narutonak, komolyan gondoltam. És megtudva, hogy is az, aggódom, hiszen olvastam abban a naplóban, hogy néha mekkora fájdalommal is jár ez a szimbiozis, pláné akkor ha belső szörny nem fogad el gazdájaként. Illetve milyen kényelmetlen érzés is lehet az, hogy valaki bennedd van, látja amit te, érzi amit te és akármelyik pillanatba beleszólhat, arról nem is beszélve, hogy kitörhet és olyat tehet amit életed végégi bánni fogsz.

      - Jól vagyok! - kis, halovány mosoly húzodott az ajkaira. - Semmi sem fáj!

     - Mióta tudod? Első találkozásunk óta te már...?

     - Nem! Akkor tudtam meg, amikor először meséltél édesanyádról és a bijuukról. Akkor szólalt meg először bennem Kyuubi. Először nem akartam elhinni, fel sem akartam fogni... olyan lehetetlennek tűnt. Rögtön megkerestem anyámat és kérdőre vontam, később apám csatlakozásával meséltek el mindent. Anyám... anyám volt eredetileg a bijuu hordozó. Viszont, amikor terhes lett velem, a pecsét ami bezárva tartotta meggyengült és születésem pillanatában meg is tört. Kyuubi törni zuzni kívánt, megbolondult... apám nehéz harc közepetett visszatartotta és kiteleportálta a faluból, magát, anyámat, aki akkor hozott világra és a Kyuubit de nem tudta legyőzni, bekellett zárni valakibe, egy élőlénybe, valaki aki akkor volt alig néhány perces... belém... - döbbenten hallgattam végig Naruto mesélését. Milyen nehéz lehetett az édesapjának... ott mente döntenie kellett, nem volt senki más akitől tanácsot kérjen, akit útmutatást várjon, vagy hagyja, hogy elpusztítsa a falut és talán a továbbiakban más nemzeteket is vagy bármennyire is fáj fiából, aki abban a pillanatban jött világra, jinchurikit csinál és ettől életét megpecsételi. Apja igazán bölcs ninja, nem csodálom, hogy ő a Hokage.

      - Naruto... én... nem is tudom mit mondjak...

     - Semmi gond, gondolom hirtelenjében sok lehet ez így...

     - De... - szóltam közbe mielőtt ismét elvihetné a gondolatait valami rossz irányban. - ...egy dolgot biztosan tudok. Ez nem változtat semmit az érzéseimen és segítek neked! - fogtam meg a kezeit.

     - Tessék?

      - Nem ezért mondtad el nekem? Mert meséltem neked róluk? Mert meséltem a könyvtárról?

      - Hát nem csak ezért... nyilván nem akarok titkolozni azelőtt a személy előtt akit szeretek. - elmosolyodtam. Meg lehet azt szokni, amikor a szeretett személyed azt mondja, hogy szeret? Szerintem sosem lehet vele betelni.