NaruSaku - Szerelem a zűr közepén

13.rész Euphemia halála

Sakura:

- Sakura! Sakura! - rázogatott valaki óvatosan.

- Hmmm... tessék? Mi történt? - ébredtem fel egy kicsit még mindig komásan. Mikor kissé megtöröltem szemeimet apám zöld szempárjával találtam szembe magam. - Apa? Mi a gond? - néztem kissé aggódottan rá és abba a pillanatban felvirradtak a tegnapi események, a robbanás. - Talán a robbantók most itt garázdálkodnak? - futott végig az gondolataimban.

- Nem, dehogyis! - mosolyodott rám apám és megsimogatott. - Boldog születésnapot drága lányom! - adott egy kis dobozt át nekem.

- Oh, kösznöm szépen! - el is felejtettem, hogy a születésnapom közeleg. Átvettem a kis dobozt és miután kissé szemügyre vettem kinyitottam. Egy csodaszép, lila, fényesre csiszolt medál ékengett benne, mely rozsát alkotott, kis sötét barna kötélre volt felkötve. Viszont ez a kis kő... nagyon szép volt! Teljesen elámultam tőle, folyton forgattam a kezembe és simogattam a felszínét.

- Anyádé volt... ametiszt. Úgy gondolta, hogy ez a medál erőt ad neki és megvédi mindentől. Folyton magával hordta... Amikor megtudta, hogy gyermeket hord szíve alatt, téged - simogattam meg az arcomat. - Egyfolytába azt mondogatta, hogy majd átadja neked, hogy majd a megfelelő pillanatban odaadja a féltett, drágakincsének, hogy azontúl őt védje. - könnyek szökkentek a szememben ahogy továbbra is a kis lila ékkövet figyeltem. - Nem tudta ezt megtenni, de szerintem ő is ezt az alkalmat választaná ki.

- Köszönöm szépen apa! - bújtam közelebb hozzá és átöleltük egymást.

- Feltehetem neked? - bólintottam és hátat forditottam neki, felemelve a hajamat, majd apám lassan rám tette a nyakékket. - A fonal, ami a láncon volt sajnos elszakadt így kikellett cserélnem, de majd ígérem, hogy keresek egy csodaszép fonalat, amivel helyettesíthetem ezt a kötelet.

- Nem számít apa, a lényeg úgyis megvan! - mosolyodtam felé és ismét lenéztem a kis rózsára

- Nagyon illett anyád szemeihez, akárhányszor az elmúlt időbe a kezembe került és ha most is ránézek, mintha azok a szemek néznének vissza rám.

Kézbe kaptam a kis medált és megszorítottam, mintha anyám léne most is ebben a medálban úgy élne, mint régen. A hite, a bizalma ehhez a kőhöz, hogy valóban megvédi... és nem csak, de valahogy mintha éreztem volna a mérhetetlen szeretetét, mintha beleívodott volna, mindaz amit értem és apám iránt érzett.

- Rendben! Gyere egy percet ki!

Értetlenül néztem apámra, de végülis utána indultam. A barlang bejáratánál csak halovány fény szűrődött be és amikor kilépetem kissé hűvös levegő megcsapta az arcomat. A fák keleti részei közül halovány narancssárga fény szűrődött át, jelezve még csak éppen kell a nap. Mennyi az idő?

- Boldog születésnapot Sakura! - amint kiértem mindenki mosolyogva, tapsolva köszöntött fel.

- Köszönöm szépen! - ragyogotak fel a szemeim.

- Boldog születésnapot kiscsaj! - lépett előbbre Mao majd karjaiba zárt és megpörgetett.

- Köszönöm szépen! - öleltem én is vissza.

- Az ajándékot, majd később megkapod. - kacsintott rám, mire bólintottam kissé felkuncogva. Nagyon örültem mindekinek, amióta csak az eszemet tudom Esőrejtekben folyton így köszöntöttek fel, apám összecsődítette minden ismerősünket és egyszere mindenki elhalmozott a jókíváncsiságával, együtt ünnepeltünk, mindenkivel. Ahol jól éreztem magam, kellemes társaság voltak, mindig. Bár apám emberei és az elején volt egy olyan érzésem, hogy csak apám miatt jöttek el, mert esetleg rájuk mordult, később rájöttem, hogy nem így van, hogy valóban tényleg, mindez a sok ember miattam is eljön, hogy tényleg felakarnak köszönteni. Egy család voltunk.