NaruSaku - Szerelem a zűr közepén

15.rész Megállítani?

Sakura:

Nem állhattam tétlenül, nem állhattam úgy, hogy tudtam Narutonak harcolnia kell apámé csapata ellen. Egyáltalán nem tudtam felfogni ez az egészt, de abban biztos voltam, hogy neki nem eshet bántodása, hogy figyelmeztetnem kell és megkérnem, hogy vonuljon vissza. Nem birtam volna ki ha Narutonak bármi baja is esett volna. Én gyöngéd érzelmeket kezdtem érte táplálni. Az első pillanattól kezdve, hogy Konoha közelébe férköztünk, vele találkoztam először, kedves volt hozzám, társaságot tartott, tanított engem. Beszélgethettünk órák hosszat és mindig megnevetetett. Mellette mindig olyan jól érzem magam. Azok a csodaszép kék szemek mindig olyan lágyan és kedvesen tekintettek rám, sosem hazudnának nekem. Az érintése, olyan meleg, a léte, ahogy ott van mellettem olyan biztonságos. Nem hagyhatom, hogy bármi baja essék. Naruto nem tett ellenünk semmit! Nem tudom, hogy apám mekkora csapatot sereglett össze de két dologban biztos voltam nem csak ennyien vagyunk amennyien letáboroztunk és erősek akiket apám edzett, hisz amikor valamit ő a fejébe vesz minden erejével azon van, hogy azt véghez vigye. Erős akaratu ember, határozott.

Bár, hogy eljussak Narutohoz átkellett először is férközzek a táboron. Egy magas domb oldalon vertük tábort, messzébb mint a legutobbi helyünk. Ám innen jól be lehetett látni szinte az egész Konohát. Apám ismét rám parancsolt néhány embert, míg ő a többségükkel arébb vonult és tárgyalni kezdtek, gondolom a következő lépéseket. Valamint az sem volt könnyű, hogy mit is mondjak neki. Ha rájön, hogy én is az ellenséghez tartozom, hogyan fog reagálni? Félre fog érteni?! Rögtön le is tartoztat? Megharagszik rám és többé látni sem akar? Nem! Nem, először beszélek vele hátha eltudom érni, hogy visszavonuljanak családjával. Nem veszithetem el!

Hogyan juthatnék el messzibbre? Törtem a fejemet... 

    - Hova mész? - kérdezte Mao, amint csak felálltam. 

Kuro és Tsubasa volt mellém állítva, de persze volt egy titkos személy is akit rám küldött apám, Mao. Számítottam rá:

      - Csak gondoltam elmegyek sétálni. Nem szabad? - húztam fel a szemöldökeimet. 

     - Sakura... - szellte át a kettőnk közötti távolságot és megragadott a vállaimnál fogva. - Nem lehetsz ennyire felelőtlen?! Nem tudod felfogni a tettek súlyósságát?! - kérdezte felemelve a hangját.

     - Nem! Nem tudom! - löktem le magamról a karjait. - És ez fáj Mao! Egyáltalán, hogy kellene felfogjam mindezt?! Apám akit azt hittem, hogy ismerek kiderült, hogy évek óta bosszút forralt!

Hátrált egy lépést és bánatosan tekintett rám:

    - Érted teszi és anyádért, aki nem érdemelte ezt meg.

     - Tudom! Tudom! - kiabáltam. - Szerinted nekem milyen érzés ez az egész?! Hogy tudjam amit vele tettek... amit akartak vele tenni... - könnyek buggyantak a szememben és remegni kezdtem.

    - Jól van... nincs semmi baj! Nyugodj meg! - lépett közelebb ismét Mao és átölelt.

    - Hogy kérheted ezt, hogy nyugodjak meg?! Hogy?! Harcolni fogtok, élet halál harcot egy másik falu ellene és... - néztem fel rá.

    - És nem lesz semmi baj! - gyöngéden tekintett rám, míg jobb kezével megsimogatta az arcom. - Hamar le fog ez csendülni ne aggódj és akkor apáddal együtt Konohába fogtok élni nyugodtan, békében és megismered azt a helyet, ahol a szüleid egymásba szerettek.

     - El sem, hiszem, hogy apám mindezek után még odaakarna menni. - sóhajtottam fel.

     - Először is, te odaakarsz menni és érted bármire képes lenne. Máskülönben szerinted őt nem kötik oda az emlékek?