Yoakumei Shounen

4.

Az előző lakásukban mindössze két hálószoba volt, ahol kettesével, emeleteságyakon aludtak. Yuto bevállalta, hogy alszik a nappaliban, ők pedig sorsot húztak. Shio Keijivel került össze, és ennek köszönhetően nevezhette most Shio ezt a csodás fiút az egyik legjobb barátjának.

Shio emlékezett, hogy eleinte nem örült annyira Keijinek. Ő maga könnyen barátkozott, Keiji azonban akkoriban elképesztően csendes és félénk volt. Aztán mégis megtört a jég, beszélgetni kezdtek, és csakhamar kiderült, hogy sokkal több közös tulajdonságuk van, mint gondolták. Az első másfél évben nem álltak olyan közel egymáshoz, Keiji inkább a hozzá sokban hasonlító Isao felé nyitott. De idővel elmélyültek a beszélgetéseik, az álmaikról, a reményeikről, a csalódásaikról. A jövőt és a jelent érintették, mert a múlt aknamezőnek számított. Shio mégsem érezte rosszul magát, amikor egyszer kifakadt és mindent kitálalt Keijinek a családjáról. Még sírt is. De Shio akkorra már úgy érezte, hogy nem lehet, hogy Keiji ne tudjon erről. És amikor Keiji mondott el neki részleteket a múltjáról, ő is azt akarhatta, hogy Shio tudjon róla.

Tisztában volt vele, hogy mindkettejüknek vannak titkai, amelyek rejtve maradtak a másik elől, de tudta, hogy előbb-utóbb ezeket is elmondják majd. Az ő barátságukban lassan, de biztosan fonódtak össze a szálak, erősebb tartást adva, mint mondjuk az Iwaséval való kapcsolatában, ahol csak látszólag tartott a kötés.

Persze mindez nem jelentette azt, hogy Shio kiigazodott volna Keijin. De azért lehettek... Megérzései.

Mert hogy létezett egy tökéletesen logikus, életszerű magyarázat arra, Keiji miért olvasott fanfictiont kettejükről. Shio mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valami más áll a háttérben. Az ostoba gondolat beférkőzött a bőre alá, nem hagyta aludni és még akkor is feljött, amikor Keijivel próbált beszélgetni. Ez kurvára idegesítette Shiót, és egy idő után a fiú már csak azért sem kereste Keiji társaságát, nehogy véletlenül ezen kezdjen agyalni. Nem szívesen hanyagolta az egyik legjobb barátját, de talán jobban teszi, amíg el nem múlik.

Ez, mondjuk, nem bizonyult túl nehéznek, hisz mind alig látták egymást. A stúdió és a táncterem folyamatosan foglalt volt. Végre tényleg belehúztak az FBLACK kreatív részébe, de ahogy elkészültek, sorra dobták vissza a szövegeket, és néha a dallam se tetszett nekik. Alig akadt olyan, amit némi változtatással, de elfogadtak. Isao háborgott, Yuto nem értette, Shio csalódott, Hide beletörődött, Keiji meg csendben szemlélte az eseményeket, és kissé szomorúnak tűnt.

– Én csak akartam végre arról énekelni, ami érzek, vagyis éreztem – jegyezte meg egyik este, és mind egyetértettek vele.

Egy vasárnappal később felhozták ezt a megbeszélésen, nem törődve azzal, hogy a kouhaiaik is ott vannak. Ők csak nem fognak kiszivárogtatni semmit a sajtónak.

– Sajnálom, fiúk, de ebbe nincs beleszólásom – tárta szét a karját Ureda-san, az arcán valódi együttérzés tükröződött. – Jogos, amit mondasz, Yuto-kun, de muszáj valamennyire hűnek maradnotok a YKM arculatához, nem válthattok hirtelen stílust. A fő koncepciótok a fiatalos, ritmusos zene, és olykor a fantasy vonal. Szerelem, szabadság, satöbbi. – A férfi karba fonta a kezét és hozzátette: – Meg aztán, a Happy Hourral robbantatok be igazán Dél-Koreában, emiatt talán tartanak attól, hogy nagyon eltérő hangulatú zenét adjatok ki.

– Nem is stílusváltásról van szó, ezerszer elmondtam nekik, hogy ez csak egy comeback – rázta meg a fejét Shio. – A Breathe a szabadságról szólt, a Happy Hour aranyos volt, a Sky of Colours fantasy, a Feeling Blue meg szomorkás. Ennek meg szimplán depresszívebb, rockosabb a koncepciója. Elég egyszerű, ha engem kérdez.