Yoakumei Shounen

13.

A Tokyo Dome elég nagy cucc. 55 000 néző fér bele, amivel az egyik legnagyobb stadion egész Japánban, egész konkrétan a második, ahol koncerteket is tartanak. Egy kevéssé ismert énekesnek vagy együttesnek gyakran kvázi életcélja, hogy egyszer itt léphessen fel. Shióék már jártak itt néhányszor, de a hely mérete minden alkalommal lenyűgözte a fiút, amikor Ureda-san kíséretében beléptek a mellékbejáraton.

Még maradt egy kis idejük az őrült kapkodás előtt, egész nyugisan pakolgatták a székeket a stábtagok, néhányan telefonáltak vagy adminisztrációt végeztek. Shióék, kicsit láb alatt érezve magukat leültek a sarokba, aztán az egyik stylist a kezükbe nyomta a fellépőruhájukat és elküldte őket öltözni.

– Emberek! Lelkesítő beszéd következik, mert nagyon búvalbaszott fejet vágtok és leaderetekként muszáj vagyok felvidítani benneteket. – Yuto ledobta a cipőjét és felállt az egyik székre, ami be volt cseszve az öltöző közepére. Széttárta a karját, aztán megköszörülte a torkát. – Fontos koncert, szóval kéretik nem elrontani semmit, de ne görcsöljetek rá. Csak lazán. Jók vagyunk és jók leszünk ezután is. Értünk ehhez. Menni fog.

A fiú ragyogó mosollyal sorban belenézett mindegyikük szemébe, szenvedélyes pillantása Shiót is feltüzelte.

– És ne feledjétek: ezt nem magunkért csináljuk. Hanem azokért, akik hamarosan ott fognak állni és ülni, és azokért is, akik nem lehetnek itt. Sok-sok emberért, akiknek mi vagyunk a remény, mi hozzuk el nekik a hajnal első fénysugarát.

Yuto tapsolt, és leugrott a székről. – Na, hová is tettem a ruhámat?

Shio odaadta neki. – Jó voltál, főnök-san.

– Ugye? – vigyorgott Yuto. – Muszáj valahogy motiválni titeket. Tényleg fontos ez a koncert, most derül ki, hogy a kiadónak igaza van-e azzal kapcsolatban, hogy a rajongóknak túl őszinte az FBLACK, vagy mi nyerünk.

– Akkor is fáj egy kicsit Kuroi Umi, meg az intro, a That Black Feeling sorsa – sóhajtotta Shio. Ennek a két számnak kábé húsz százalékát szerezték ők, a többit megíratták. És szinte nem is találni olyan dalt az albumban, ahol nem szedtek ki számukra fontos részeket a dalszövegből. Shio nem tehetett róla, de a korábbi comeback-eknél megszokott szerkesztői munkával ellentétben egyfajta cenzúrának érezte ezt, és akármennyire ragaszkodtak egyes sorokhoz, süket fülekre találtak. Rosszabb volt, mint a rookie éveikben, amikor még egyáltalán nem írhatták a saját zenéjüket. Oké, hogy nem lehet kiadni mindent, és hogy néhány rész elég erősre sikeredett, de az összhatás üres és álszent lett, hiányzott belőle a valódi fájdalom. Pedig épp az lett volna a lényeg.

A fiúk beszélgetve vetkőzni kezdtek – áh igen, a szokott koncert előtti gay panic –, Shio is keresett egy üres széket, amire felakaszthatta a ruháját. Áthúzta a fején a pólóját, aztán leakasztotta a vállfáról a fellépőruhájának felső részét. Valamiféle félig fekete, félig fehér, oversized ingféleséget kapott, néhány gyári szakadással.

– Nektek is ilyen izétek van? – fordult a többiekhez, vigyázva arra, hogy még véletlenül se nézzen Keiji irányába.

– Haha! Hát az meg micsoda? – röhögte ki Yuto. – Nekem egy fokkal normálisabb – mutatta a fehér rövidujjúval kombinált fekete mellényt.

– Szerintem én lemondok a táncról, ebben a cuccban nem nagyon fogok mozogni – motyogta Isao, aki félmeztelenül, gyászos arccal bámulta a kezében tartott, elég rövidnek tűnő, galléros felsőt.

– Kicsit elszaladt a fantáziája a stylistoknak – ingatta a fejét Hide, aztán Isaóra vigyorgott. – Nem mintha bánnám...

– Te könnyen beszélsz – vetette oda neki Shio. – Egy sima, fehér ing.