Yoakumei Shounen

21.

Ahogy múltak a napok, Shio egyre többet edzett, evett, és volt egyedül.

Edzett, mert nem talált más elfoglaltságot, ami megszabadította volna a negatív – bár tulajdonképpen akármilyen – gondolatoktól. Evett, mert Keiji rávette, és mert újra és újra elmondta, hogy tökéletesnek találja – ezt Shio kötve hitte, de mivel a fiút boldoggá tette, ha enni látta, hát megtette. Egyedül pedig azért volt, mert nem akarta terhelni a többieket a jelenlétével. Lehet, hogy csak beképzelte, de mintha idegesítette volna őket olykor. Az nem újdonság, hogy Shio fárasztó tud lenni, de újonnan gyakran érezte, hogy a többiek elfordulnak tőle, lerázzák, unják a társaságát. Valószínűleg csak beképzelte. De lehet, hogy mégsem, ki tudja. Mindenesetre Shio szerette a fiúkat: nem akart nekik kellemetlenséget okozni azzal, hogy ott van velük. A mellkasában a fojtó-keserű érzés viszont nem akart szűnni.

Anyáékkal már nem beszélt egy ideje, de ők sem keresték őt. Élték az életüket, azt a hétköznapi, normális életet, amit Shio is megkaphatott volna, ha úgy választ. Talán jobban tette volna, sosem derül ki.

Az egyik utolsó szám felvétele után, egész pontosan augusztus harmincegyedikén, reggel fél tíz magasságában Shio kiment a konyhába, átadva a stúdiót a szintetizátorral kísérletező Isao számára. Főzni vagy sütni akart valamit, de nem volt ötlete, és különben is, már felküldte az aznapi kajájukat a dietetikus. Csak bámulta a mérőpoharat, amit valamiért előszedett.

Mögötte kinyílt egy ajtó. Yuto lépett a konyhába, reggel ellenére nyúzottnak tűnt, a már kiürült bögréjébe töltött újabb adag kávét.

– Jó, hogy jössz – fordult felé Shio. – Mit főzzek?

– Nincs jobb dolgod? – motyogta fáradtan Yuto. – Megvagy a felvétellel?

– Meg. Unatkozom.

– Jó neked.

Shiónak rossz érzése lett Yuto félvállról odavetett, és őszintén, elég bunkó válaszaitól.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte a tőle telhető legkedvesebben.

– Megoldom.

Yuto belekortyolt a kávéjába. Shio nem értette, mi baja.

– Valami rosszat csináltam? – kérdezte. – Haragszol rám? Napok óta furán viselkedsz velem.

Yuto vállat vont. – Nem vettem észre.

Ebből a srácból egy normális szót nem lehet kihúzni. Shio inkább annyiban hagyta volna, hadd füstölögjön magában. Nem volt kedve több veszekedéshez, olyanhoz meg pláne nem, aminek ő az oka. Jobb, ha meghúzza magát.

Yuto viszont ekkor mondott valamit, amit nem hagyhatott szó nélkül.

– Talán valamiért mégis dühös vagyok. Nem fér a fejembe, hogy bánhatsz így Iwaséval. Elmesélte, mi történt, amikor észrevetted, hogy beszélget Keiji szüleivel.

Shio megfordult. – Szóval tényleg beszélgetsz vele. Mindazok után, ami történt? Szerinted meg kéne neki bocsájtanom? – hüledezett. – Yuto, az az ember majdnem tönkretette a karrieremet! A YKM-et!

– Nem. Ti voltatok az igazi hibások, te és Kei'. Őszintén, kinek jut eszébe összejönnie az együttese tagjával? – hadonászott Yuto a bögrével.

– De... De ne már, akartuk mi, hogy felvegyék és kitegyék a netre? Ez még jogsértő is, és Iwase a jóindulatomnak köszönhette, hogy nem lett következménye! Most komolyan – váltott vissza békésebb hangnemre, mert Yuto mégis csak azok közé az emberek közé tartozott, akikért az életét adta volna –, miért véded őt?