Yoakumei Shounen

25.

Shiót valóban bent tartották néhány napig. A többiek javaslatára egyeztetett egy időpontot egy pszichológussal – majd meglátjuk, segít-e.

A kórház elé kijött a sofőr a kocsijukkal – bár Keiji vele volt, Shio előre hülyén érezte magát, hogy ketten fognak ülni abban a hatalmas járműben. Kifelé menet azonban a kórház bejáratánál két ismerős arc fogadta.

Soojin nekidőlt a korlátnak, ami a lépcsősor szélén húzódott. A fiú szokás szerint talpig feketébe öltözött, a pólóját halálfej díszítette, a fülében mintha eggyel több fülbevaló lett volna, mint legutóbb. Rávigyorgott Shióékra, és az egyik kezével előre lökte a mellette álldogáló Iwasét. A fiú az ajkába harapva sétált oda hozzájuk.

Shio végignézett rajta. Ritkán fordult elő ilyesmi, de ezúttal egy sötét rövidujjú pólót viselt ing helyett – ugyanígy nem szokott előfordulni, hogy Iwase feszeng valaki közelében.

– Öhm, Shio...

Keiji odébb somfordált, jelzett Shiónak, hogy beszélgessenek csak nyugodtan. Shio megnedvesítette az ajkát és lehúzta a maszkját. Számított arra, hogy előbb vagy utóbb Iwaséval is szembe kell néznie, de amikor eszébe jutott, hogy viselkedett a legutóbbi találkozásukkor, elszégyellte magát. Felötlött benne, miket vágott Yuto a fejéhez – még akkor, előtte. Hogy Iwase sosem gyűlölte őt.

– Szia – köszönt, igyekezett minél semlegesebb hangot megütni.

– Öhm, szia. – Iwase ajka megrándult. Idegesnek tűnt. Shio nem csodálta. Bizonyára attól tart, hogy Shio megint elveszti az eszét és meg akarja verni, bár az utóbbi napokban Shio annyi nyugtatót kapott, hogy akkor se tudna dühbe gurulni, ha akarna. – Hogy vagy?

Shio vállat vont. – Hogy lennék?

– Igaz. – Iwase sóhajtott. – Ha nem akarsz látni, megértem. Csak szólj, és már itt sem vagyok.

– Nem, beszélnünk kell. – Egy lélegzetvételnyi szünet. – Figyelj, ne haragudj. Szörnyen viselkedtem a múltkor.

Iwase megrázta a fejét.

– Nem, dehogy, jogosan voltál dühös. Bár tény, hogy a fájljaitokhoz semmi közöm. De tényleg. – Shio hitt neki. Jó ég, de egy idióta volt, hogy csak úgy megvádolta, minden bizonyíték nélkül! – Azt az egy problémát nem én okoztam – morogta Iwase. Nem nézett Shio szemébe, a tekintete ugrált a fiú felsőteste, a kockakő és a Shio mögötti kórház épülete között.

– És a többit? – bukott ki Shióból. – Azt miért tetted? A videó, hogy Keiji szüleivel beszéltél, a furcsa viselkedés... Mi volt a célod, ha nem az, hogy nekem rosszat tegyél?

Tudta, hogy hisztis a hangja, de basszus, tudnia kellett. Iwase a ruhája szélét birizgálta.

– É-én... Nem neked akartam ártani.

– Eh? – lepődött meg Shio.

Iwase láthatóan küzdött, hogy bevallja-e, de végül felsóhajtott.

– Toihoshi-senpait akartam szabotálni!

Keijit? Shio csak pislogott.

A fiatalabbik fiú lehorgasztotta a fejét, majd enyhén meghajolt, így a hangja tompábban szűrődött fel Shióhoz.

– Tudod, amikor megalakult a YKM, én voltam az egyik legesélyesebb az ötödik helyre. Az egyik tanárom már tagként kezelt, tök nyilvánvalónak tűnt, hogy felvesznek, erre az utolsó pillanatban... Beesett ő. A kiadó legújabb felfedezettje, az őstehetség Toihoshi Keiji. – Iwase hangja megremegett. – Megnézhettem a felvételi anyagát és akkor rájöttem, hogy totális vereséget szenvedtem. Fél év múlva pedig már ott állt melletted, mellettetek, és én annyira dühös voltam...! Az az én helyem lett volna. Hárman mehettünk volna. Te, én és Yuto. Nem tudtam, ki ez a fiú, aki csak így elveszi mindazt, amit nekem kellett volna megkapnom. Gyűlöltem őt. Reméltem, hogy a YKM elbukik, ahogy az előtte lévő együttesek, és ti újra próbálkoztok majd, ahová már lesz esélyem. De egyik pillanatról a másikra befutottatok, híresek lettetek, elköltöztetek, esélyem se nyílt a közeletekbe férkőzni. Aztán még télen összerakták a mi csapatunkat, és kitalálták ezt a mentorprogramot veletek, és tudtam, hogy eljött az idő, amire négy éve vártam. Annyit kellett tennem, hogy megragadjam az összes lehetőséget.