Yoakumei Shounen

1.

Oumehi Shio a kocsi ablakának nyomta felhevült arcát. Jól esett a hűvös érintés. A teste elzsibbadt – a koncertek után mindig egy csapásra eltűnik belőle az adrenalin, és hirtelen a beszéd is a nehezére esik. A lába még sajgott a tánctól és húzta az izomláz, az egyre gyorsító autó zúgása felerősödött az agyában, ahogy kikanyarodtak a stadion mellől és a kivilágított útra hajtottak. Valószínűleg a többiek is fáradtan terültek el az üléseken, kivéve persze az örökmozgó Yutót.

– Hát, én azt mondom, soha nem voltunk még ilyen jók! Egyetlen picike hangot se tévesztettünk el. Mindent ügyesen csináltatok ma, srácok! – harsogta a Shio melletti ülésről, rubinpiros haja szanaszét kócolódott.

– Mindig ezt mondod – nyöszörögte Hide hátulról. – Pedig a legelején elrontottam egy lépést. Összekevertem a balt a jobbal, mint egy amatőr! – Shio hallotta, hogy a fiú nagyot sóhajtva kinyújtózik. – De tényleg nem voltunk rosszak.

– Véletlenül cseszted el, vagy tényleg nem tudod, melyik a jobb meg a bal? – kotyogta Isao.

Hide hangot adott a felháborodásának, de Shio már nem hallotta. Akkor riadt csak fel a szunyókálásból, amikor a kocsi (mit kocsi, kész kisbusz, hogy heten belefértek) hirtelen nagyon fékezett.

– Fiúk, megérkeztünk – fordult hátra Ureda-san, a menedzserük.

Shio kipislogta az álmot a szeméből. Odakint a vaksötétben csak pár lámpa narancs fénye látszott. Felkaparta magát az ülésről, kinyújtózott, ami nem volt könnyű feladat a száznyolcvan centijének a szűk térben.

– Ember, ne vágj pofán – hajolt le röhögve Yuto. Ő bezzeg kicsi, bár ettől függetlenül jobban pörög, mint ötük közül bárki.

– Azt hiszem, Keiji elaludt – szólt előre Isao. Közben a legelső sorban kinyílt Ureda-san ajtaja, Shiót jéghideg fuvallat csapta meg, és amikor az ajtó visszapuffant, hirtelen fülledtnek érződött idebent a levegő.

– Kajak? – Shio kicsavarodva lesett hátra az ülések között. Az együttesük, a Yoakumei Shounen* legfiatalabb tagja és a legszebb vokál kerek e világon, Keiji – bár a világ inkább Jiként ismerte – valóban nem úgy nézett ki, mint aki a közeljövőben megmozdulni tervez. Felhúzott lábakkal dőlt neki az ablaknak, hullámos gombafrizurája, ami momentán sötétkékre volt festve, kócosan lógott lehunyt szemére, hátul kicsit felgyűrődött a háttámlán. Telt ajkai elnyíltak, vékony, sápadt karjait összefonta az ölében, egyik csuklóján az a karszalag díszelgett, amit mindannyian megkaptak még a backstage-be lépéskor. Végig rajta maradt a koncerten?

Isao megsimogatta a fiú vállát. Az nem reagált. – Egen.

– Ne már, olyan cukin alszik, ne ébresszük fel – kuncogott Hide, aki Isaón áthajolva figyelte a jelenetet. Gyorsan lőtt egy fotót, ami valószínűleg kikerül majd Instagramra. Muszáj volt etetniük a rajongókat, és a fiú tényleg édesen festett, Shiónak kedve lett volna magának megtartani a képet.

Valaki megkocogtatta a Yuto oldala felőli ablakot, a sötétben Ureda-san szögletes arcát vették ki.

– Csipkedjük magunkat! Kei' majd alszik bent – rendelkezett Yuto, azzal kiszállt.

– Hé, legközelebb szólj, ha ilyet csinálsz! Megfagyok – kiáltott utána Shio, akinek a szíve egy pillanatra megszűnt dobogni a rázuhanó hidegtől. – Na jó, emberek, mi lenne, ha bevinném Keijit, ti meg hoznátok a cuccunkat? – fordult hátra Hide-hoz és Isaóhoz.

Gyorsan belebújt a pulóverébe és kilépett a dermesztő éjszakába. Az autó órája az előbb hajnali fél egyet mutatott. Csomó időbe telt, mire hazaértek a koncertről.