Yoakumei Shounen

12.

Shio lehuppant a székébe és bekapcsolta a számítógépét. Amíg az bejelentkezett, megkavarta a teáját, és megpróbált beleinni, de még mindig túl forró volt. Csalódottan rakta vissza a bögrét az asztalra, bepötyögte a jelszavát és gyorsan ránézett az e-mailjére. Hide küldött a közös levelezőlistára egy feléneklést, Ureda-san megosztotta velük a Tokyo Dome-os koncertjük pontos infóit és a tervezett dallistát, illetve néhány adatot az elmúlt hónap nemzetközi albumeladás- és merchandise-bevételeikről. Elég nagy számok, tho.

Shio gépe pittyent egyet, hogy elutaltak egy összeget a bankszámlájára. Az augusztusi fizetése, ami mindig pontosan másodikán érkezett. Shio nem tudta, más kiadóknál ez hogy megy, de náluk jobbnak látták a fix, havi fizetést, mint bármely más munkánál, mondván, így jobban be tudják osztani.

Shio első dolga ilyenkor mindig az volt, hogy küldött anyának kétezer yent*, Shouta zsebpénzét. A második, hogy megkereste az a két-három jótékonysági szervezetet, akiket támogatni szokott. A turnéjuknak köszönhetően most az átlagosnál is több fizut kapott, szóval ők is arányosan többet kaptak. Hihetetlen, de a sokezer yenes levonás után is ijesztően sok volt az ehavi szajré, ami hozzáadódott a többi pénzéhez. Shio már vagy két éve, nagyjából a Happy Hour sikere óta látott egyre nagyobb és nagyobb számokat a kis narancssárga sávban, de még mindig nem szokta meg teljesen.

Átnézte, amiket Ureda-san küldött, aztán végre kihűlt a teája, úgyhogy kortyolgatva meghallgatta Hide verzióját, élvezte a lazítást. A többiek beszélgettek valamiről, de Shio nem nézte az üzeneteit, csak amikor Isao megcsörgette Discordon.

Shio: mi van???

Isao: nem nézed a csevegést? gyere ki a nappaliba, vagy rád töröm az ajtót.

Hát, jó. Isao szociális készségei néha elég furán valósultak meg, mert Shio átfutotta az üzenetváltásokat. Kaját akartak és beszélgetni volt kedvük.

Shio a kiürült bögréjével a kezében ment ki. Egy valaki nem ült csak az asztalnál, bociszemekkel várva, hogy leadhassa a rendelését: Keiji. Shio egy pillanatra megijedt, hogy a fiú dühös rájuk vagy valami, de aztán kivágódott az ajtó és Keiji berontott a nappaliba.

– Bocs, bocs, itt vagyok, Isao, ne öljél meg, légyszi – emelte fel a kezét.

– Miért tennék ilyet? – csodálkozott a fiú.

– Mert halálosan megfenyegettél?

– Én? Csak szóltam, hogy gyere ki. Megint nem kaptunk kaját a dietetikustól, és éhesek vagyunk.

– Hagyd rá, nem érti – legyintett Hide, azzal Shio felé fordult. – Shiooo, először is meg kell jegyezzem, hogy ma különösen jól nézel ki, másodszor pedig, hogy sok mindent megadnék most egy...

– Mapo tofut kaptok – jelentette ki Shio. – Bocs. De ahhoz van minden hozzávaló.

Hide lemondóan sóhajtott. Yuto is. Egyik se rajongott a csípősért.

Shio előszedte a lefagyasztott tofut és a hagymát. Utóbbit elkezdte szeletelni, és Keiji pont mellé lépett, hogy vizet töltsön magának a mosogatóból. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a csípőjük összeütődött, mire valami végigáramlott Shio testén. Esze ágában sem volt arrébb húzódni, és látszólag Keijinek sem. Remélte, hogy a háta mögül jövő duruzsolás valóban azt jelenti, hogy a többiek beszélgetnek és nem rájuk figyelnek.

– Én szeretem a mapo tofut – súgta oda neki Keiji halvány mosollyal. Hát persze, mit gondol, miért van meg itthon épp ahhoz minden hozzávaló? Shio eredetileg Keiji szülinapján akarta megfőzni, ami két hét múlva lesz esedékes, de úgy döntöttek, lehet, hogy elugranak valahová enni.