Yoakumei Shounen

6.

            Shio kigombolta az ing felső gombját, mert nem tartozott a rövidtávú céljai közé a fulladásos halál. A csuklóján is kényelmetlenül szorult, de talán nem zavar senkit, ha azt is feljebb tűri egy kicsit.

Egyébként elég jól nézett ki a ruhadarab. Alapvetően fekete volt, az oldalán néhány vörös csóvával. Még sosem viseltek ehhez hasonló fellépőruhát, mindenki tudni fogja, hogy a beharangozott „FBLACK-spoiler"-hez illenek. Yuto szerint hatásos lett volna, ha az lesz a legutolsó, amit előadnak, de végül bekerült mögé a Prince of Nothing is, egy népszerű szám, levezetésképp.

– Fú, amúgy, tudod, mi jutott eszembe? – szólította meg Shiót Hide, aki mellette állva igazgatta a ruháját. A fal melletti tükröknél álltak, mögöttük a készülődés utolsó perceinek káosza. – Ez lesz a legelső koncertünk már nem is tudom, mióta, hogy nem adjuk elő a Happy Hourt. Tök fura, hogy olyan népszerű lett. Az első all-kill-ünk.

Shio elnevette magát. – Ha véletlenül azt kezdjük el, az se gond, legalább lesz egy kis meglepetés. Taa-ta-ta, ta-ta-tatta-taa... – kezdte dúdolni a bevezető dallamot, mire Hide feljajdult.

– Most ez fog járni a fejemben! Köszi szépen!

Shio átpillantott Hide-ra. Őszintén, nem véletlenül volt ő a YKM visualja és a legnépszerűbb tag. Ugyanolyan inget viselt, mint Shio, csak a másik oldalára hímezték a csóvákat. A szabás tökéletesen rásimult az alakjára, megmutatta az izmait. Rövid, fekete haját oldalra fésülték, egy vékony tincs sötétkék szemébe lógott, melynek színét hiába kontaktlencse adta, mintha vele született volna. Magas homlokának és vékony szemöldökének köszönhetően a fiú korábban is veszélyesnek tűnt, de most, hogy feketét vett fel, szinte gonosz lett a külseje. Kicsit vámpíros. Shio nem akart a többiekre olyan szemmel nézni, elvégre legjobb barátok voltak, de néha kénytelen volt elismeréssel adózni a külsejüknek.

Hide elkapta a pillantását. Shio egy pillanatra megijedt, de a fiú csak vigyorgott és felé fordult.

– Na, hogy nézek ki?

– Elviselhetően – közölte Shio tettetett nemtörődömséggel és a tükör felé fordult, hogy eligazgasson egy kis egyenletlenséget a sminkjén. Kár volt. Egy pillanat alatt ott termett az egyik sminkes, hogy kijavítsa a hibát, meg amit Shio elrontott.

– Tíz perc! – kiáltotta valaki hátulról. Hide közben arrébb sodródott, és a sminkes is eltűnt a stábtagokból álló nyüzsgő tömegben. Mindenki valamivel – kamerával, ecsettel, székkel, papírokkal meg ezerféle más dologgal – a kezében rohangált, Shio alig tudott ellavírozni közöttük. Egyelőre nem tudta, hová megy, de nagyon kellett járnia egyet, hogy kimozogja a feszültséget a lábaiból. A gyomra izgatottan összehúzódott, nem érdekelte, hány milliomodik koncert ez, ugyanaz a várakozás lett úrrá Shión. Hiányzott már neki ez az érzés.

– Shio! – A fiú csak arra fordult hátra, hogy valaki elkapta a karját. Alig hallott a hangzavarban.

– Hm, mi van? – fordult meg. Isao állt mögötte, kissé gondterhelt arccal.

– Nem láttad Keijit? Félek, hogy elveszett – állt egyik lábáról a másikra.

– Eh, dehogynem. Azt mondta, elszalad vécére – felelte értetlenül Shio.

– Ó, tényleg, de hülye vagyok! Ne haragudj, csak a szokásos idegesség. – Isao beletúrt frissen eperszőkére festett hajába. Shiónak még szoknia kellett egy kicsit, de jól állt neki. Isao is az övéhez hasonló, ám fehér inget viselt. Keiji szintén, ők ketten alacsonyabbak voltak, kevésbé izmosak, a hangjuk magasabb, úgyhogy a másik végletet képviselték, a kevésbé maszkulin, elérhetetlen, herceges vibe-ot a vámpírral szemben. Erre Isao kerek álla, tökéletes, krémfehér bőre és gazdag, aranybarna szeme is rásegített. A srác néha kész kis démon tudott lenni, de meglehetősen angyalian nézett ki. Ha-ha.