Yoakumei Shounen

3.

Mielőtt felkelt volna, Shio gyorsan csekkolta a közösségi oldalaikat. A tegnapi csoportszelfit, amit Yuto készített a (valamilyen csoda folytán összehozott) közös vacsora közben, az emberek még most is olyan tempóban és mennyiségben lájkolták/osztották meg/kommentálták, mintha senkinek nem lenne jobb dolga péntek reggel fél hétkor. Shiót ez önkéntelen mosolyra késztette. Átnézte az első pár posztot, ami alatt betaggelték őket, és a fanartoktól, a YKM-es merchöktől, amiket az emberek lefotóztak a többiek irigykedését várván, de még a szimpla képeiktől, amikre szívecskéket szerkesztettek, ez a mosoly szélesebbre húzódott.

Basszus, ne már! Shio tovább akart görgetni, de az ujja megakadt egy kommentnél. Pedig semmi különös nem volt benne. „Ez szar zene és kész. Úgy néznek ki, mintha lányok lennének, orrhangon kornyikálnak a szerelemről meg minden szarságról, és ezért kapják azt a rengeteg lóvét."

Hiszen nap mint nap találkozott ilyen véleményekkel. Akinek annyi rajongója van, mint nekik, haterből is kijár egy rakás, Shiónak mégis minden egyes alkalommal összeszorult a szíve. Nem kéne magára vennie. A fiú valahogy rávette magát, hogy továbbmenjen, de a mosoly lehervadt az arcáról.

A következő poszt egy RyuJi fanart volt. Shio ment is volna tovább, de ekkor eszébe jutott a tegnap esti incidens. Vagyis mai. Keiji minden kétséget kizáróan hazudott, és nem dalszöveget, hanem egy kettejükről szóló fanfictiont olvasott. De miért?

A válasz adta magát. Hiszen tegnap mentek arra az interjúra. Valószínűleg kíváncsi, mi mindent firkáltak még össze róluk. Hát persze! Valószínűleg túl kínosnak találta, hogy elmondja Shiónak, de ő maga is félig nevetett, félig sírt azon, amit olvasott.

Shio megkönnyebbülten dőlt hátra az ágyában. Oké, ezzel helyre állt a világ rendje.

A fiú újult erővel lökte ki magát az ágyból, vigyázva, hogy hosszú lábaival ne rúgja fel a gitárját. A gyakornoksága alatt meg kellett tanulnia játszania egy hangszeren, és tulajdonképpen egész profi volt benne, csak sajnos az erősítővel együtt a gitár túl sok helyet foglalt el a picit szobából.

A hangszert megkerülve Shio a szekrényéhez lépett, kiszedett belőle egy adag ruhát, amiket lehányt az íróasztalára, hogy magára ölthesse a köntösét. A tekintete az asztal fölé ragasztott fotókra tévedt. Pár kép az anyjával, az öccsével és a mostohaapjával. Shio anyja és a pasi, Osamu tizenegy éve találkoztak. Shio eleinte ellenségesen bánt vele, de azóta megbékélt a helyzettel. Osamu rendesnek bizonyult, jobbnak, mint apa, nem bántotta volna anyát. Ráadásul a közös fiuk, Shouta, aki tizenöt évvel volt fiatalabb Shiónál, a legjobb kisöccs volt, akit az ember csak kívánhat. Shiónak hiányzott a családja, de a munkája miatt jó, ha egy évben kétszer-háromszor találkoztak élőben. Fel kéne hívnia anyát Skype-on, rég beszéltek már. Csak nehogy megint elkezdjen sopánkodni, milyen vékony Shio.

Aztán jó pár kép ki volt téve, amit a fiúkkal készített. Yuto nem értette, miért, hiszen itt vannak a szomszédos szobákban, de Shiót ezek a fotók a legjobb pillanataikra emlékeztették. Amikor megnyerték az első jelentősebb díjukat. Az a koncert, ahol a Happy Hour kellős közepén elkezdett esni a hó. Az az este tavaly, amikor ötösben fogták magukat, kilógtak az újonnan belakott lakásból, és maszkban beültek egy közeli ramenezőbe. Ureda-san hihetetlenül lecseszte őket, de megérte, és még százszor megérné. Shio annyira szerette ezeket a fiúkat, hogy az már fájt.

Shio belebújt a papucsába, felnyalábolta a ruháit és kicsoszogott a folyosóra, majd egy kopogós ellenőrzés után a fürdőbe. Lezuhanyozott, aztán felöltözött. Amikor kamerákra vett megjelenésük volt, gyakran stylistok választották ki a ruháikat, de otthon azt vehettek fel, amit akartak. Shio bő szakadt farmerba és XXL-es piros pólóba bújt. Gyűlölte a testhezálló ruhákat, ennek ellenére fotózásokkor néha szűk pólót adtak rá, hogy látsszanak az izmai. Meh.