Yoakumei Shounen

16.

Shio tök büszke volt magára, hajnali kettő felé járt az idő, amikor először elsírta magát. Másfél órán belül egyelőre csak egy halálos fenyegetést talált – jó, igaz, idő, amíg mindenki észreveszi a történteket, néhány országban még alszanak, satöbbi. Órákon belül ők is tudni fognak a dologról. A sajtó vérző körmökkel próbált többet kideríteni az azóta eltűnt videóról, rengetegen jelölgették a kiadó és a YKM hivatalos közösségi oldalait, hogy mondjanak már valamit a dologról. YouTube-ra egy láthatóan sietősen megvágott indonéz reakcióvideó is felkerült már, ahogy az eredeti, Iwase-féle felvétel több példánya is, amiket Shio egyre növekvő hányingerrel pörgetett tovább.

Az említett Instagram-poszt nem nagyon különbözött az olykor fel-feltűnő többi fenyegetéstől. Az amerikai illető lefotózott egy szivárványos zászlót, amire pisztollyal lőtt lyukat – a fegyvert is mellé tette egy laptop társaságában, amin a videó volt megnyitva, a kompozíció az aláírt szöveg nélkül is tökéletesen érthető volt. Shio azért elolvasta. Aztán a kommenteket is – talált köztük néhány egyetértőt, és amikor belegondolt, hogy ezek az emberek meg akarják ölni őt – lehet, hogy meg is tennék, ha volna rá lehetőségük –, pusztán azért, mert megcsókolt egy fiút, a szíve rettegve a mellkasa mélyébe lapult. Miért ennyire fontos ember ő és az, hogy kikkel smárol? Annyira, hogy valaki egy óceánnal arrébb azt képzeli, hogy belé, Shióba ereszt egy golyót, hogy szétfröccsen a vére és hogy fájdalmában sikoltozik.

Az ember igazából ilyenkor látta csak a hírnév valódi súlyát, és rögtön azt gondolta, bárcsak egy szűk helyen lehetne, valahol, ahol nem ismerik a nevét. És ebből automatikusan következik az a gondolat is, hogy ezt elkúrta, de nagyon.

Shio a lábai közé hajtotta a fejét, a szemét a térdének nyomva, de így is kibuggyantak a reménytelen könnyek. Forróak voltak, végigfolytak az arcán, ragadós nyomot hagyva maguk után. Néhány önsajnáló pillanat után azonban eszébe jutott, hogy ez a fenyegetés éppenséggel Keijinek is szólt – Keijinek, aki a légynek se ártana, a legédesebb, legkedvesebb fiúnak ezen a világon. Ő nem érdemli ezt.

Shio sírt, visszafojtottan, halkan, ahogy egy felnőtt férfinak legfeljebb illik sírnia. Aztán megtörölte a szemét, kifújta az orrát, engedett magának egy pillanatot, hogy kisfiúnak érezze magát, majd megkeményítette a szívét.

*

Sajnos Shio szíve hosszú távon körülbelül annyira tudott kemény maradni, mint a meleg vaj, főleg, mikor reggel a meglátta a kócos Keijit, ahogy az pizsamában kivánszorog a konyhába.

Keiji arca felderült, és odalépett hozzá. – Izé. Jó reggelt.

– Szia – terült el mosoly Shio arcán, és ellökte magát a pulttól, hogy üdvözölje a fiút.

– Mit csinálsz? – kukucskált Keiji a háta mögé.

– Reggelit.

– Aha. És hány csordának?

Shio zavartan vállat vont. – Nem tudtam aludni, szóval négykor felkeltem és elkezdtem főzni.

Keiji biccentett. Amikor áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, pont úgy helyezkedett, hogy a nappaliban lévő ablakokon betóduló, nyár-reggeli napsütést kitakarta, ami arany körvonalat húzott a teste köré, láthatóvá téve minden kis szöszt és hajszálat a fején, ami az átforgolódott éjszakára utalt.

– Mennyit aludtál? – kérdezte Shio. Különös volt belegondolni, hogy a fiújával beszélget, de valahol jó is. Olyan irracionálisnak tűnt a tegnap este, és Shio azt kívánta, bár csak az elejére emlékezhetne. A jó részre. Mégis úgy érezte magát, mint egy kapitány, akinek süllyed a hajója.