Yoakumei Shounen

7.

Másnap, mire Kobéba értek, végre megérkeztek a kouhaiaik is, akik valami elintéznivaló miatt csak egy nappal később tudtak csatlakozni. Iwase úgy keringett a koncert előtti/közbeni/utáni őrületben, mint valami világítótorony. Yamasaka és Tanaka úgy követték Hide-ot, mint a kiskacsák az anyukájukat, Hide elhaladtában fintort vetett Shióra. Soojin és Kozashi ellenben magányosan szemlélték a megtelt nézőteret.

Noha Shio már a második koncert után végtelenül kimerült, mégis érezte azt az érzelmi löketet, amit a turnék adtak neki. Volt egy fanmeetjük a koncert előtt, és aegyo meg mániákus rajongók ide vagy oda, Shio nagyon szerette ezeket az alkalmakat. Nem számított, Japán melyik pontjára mentek turnézni, ott volt az éljenző tömeg, a stadionnyi ember, aki ugyanazt a mondatot skandálta, a világoskék-sárga villogó fények, a lesütött szemű vagy épp utánuk nyúló fanok, a mindehonnan áradó szeretet, ami körülvette Shiót, felmelegítette és elégedett boldogsággal töltötte el. Ezért élt, a fenébe is!

Bár amikor elhajtottak a Kobe-i arénától, látott egy csapat fiatalt, akik összefirkálták a koncertjüket hirdető plakátot. Shio úgy tett, mint aki nem vette észre, de belül elenyészett a kellemes meleg. Sose lehet elég jó ahhoz, hogy mindenki szeresse. Nem is volt reális cél, de azért jó lett volna elérni.

A következő koncertjüket Hiroshimában rendezték, utána mennek majd Yokohamába. Húzós lesz, mert tíz óra az út, a koncert pedig kilenckor kezdődik, szóval legkésőbb reggel hétkor el kell indulniuk, és Shio még utána dumálta le a találkozót a családjával – szerencsére Ureda-san engedékeny kedvében volt – de megérte. Előre megvette a kávés energiaitalokat, amik most a hátizsákja mélyén lapultak. A turnék sok rohanással, kevés étkezéssel és még kevesebb alvással jártak, de Shio tudta, hogy kell visszafojtani az ásításait, és ezen felül nem foglalkozott az alváshiánnyal sem ő, sem a többiek.

De Hiroshimába korábban kellett érkezniük, mert délelőtt egy városnézős vlogot forgatnak. Elmennek majd egy kertbe, megnézik a hiroshimai várat, és valami sétálóutcán is végigmennek. Természetesen a videóban messze elkerülnek minden történelmi emlékhelyet, nehogy valamilyen megjegyzésüket kiforgassák, de kamerán kívül meglátogatják a múzeumot és az emlékparkot is.

Az első helyszínre, a Shukkeien kertbe érve, ahová a gyakornokokon kívül csak egy kamerás stábtag jött velük hála az égnek, mindenki kipislogta az álmot a szeméből, mosolyt varázsolt az arcára és elrendezgette a ruháját meg a sminkjét, ami úgy tűnt, hogy nincs, de mégsem. Shio rövidujjú, mintás fehér pólót viselt rövidnadrággal. Mivel eléggé délen jártak, itt már bőven dúlt a nyár, volt vagy négyszáz fok, szóval Shio kénytelen volt a haját pici lófarokba kötni a tarkóján. Hide kiröhögte, pedig tényleg jól állt neki! Keiji szerint, legalábbis, és Shio észrevette, hogy a fiú véleménye valahogy mérvadóbb egy kicsit, mint a többieké.

A hátrafordított baseballsapkás Yuto kezdte el a videót a kézi kamerával. (Hány éves vagy, ember?) Amint elindult a felvétel, ők is sétálni kezdtek. Shio zsebredugott kézzel, kedvtelve nézegette a zöldellő fákat. A túra rögtön a tónál indult, aztán rákanyarodtak egy árnyékos kis ösvényre. A kouhaiok tisztes távolságból követték őket, nehogy véletlenül benne legyenek a videóban, bár Iwase mintha valamivel közelebb lett volna a többieknél.

– ...szóval itt vagyunk most a Shukkeien kertben. Emberek, mindenki köszönjön szépen – emelte fel Yuto a kamerát. Shio vigyorogva beleintegetett. Már megszokta, hogyha elképzeli a mögötte álló fant, aki a videót nézi, tök természetesen tud viselkedni.

Egy kis csoportnyi idősebb hölgy jött velük szembe, a fiúk félreálltak, hogy elengedjék őket. Mindegyik halászsapkát viselt, és motyogtak valamit az udvariasságról, ami kiveszett ebből a világból. Cukik voltak, na, Shio bírta az idős néniket. A nagyanyját kivéve, ő inkább vasorrú bábához hasonlított.