Yoakumei Shounen

24.

Shio valami nehezet érzett a mellkasán.

Az első gondolata az volt, hogy még öt percet aludni akar. Olyannyira kipihentnek érezte magát, mint még soha, mégis, a sötétség olyan hívogatónak tűnt... De az a valami a mellkasán nyomta, és ez zavarta. Meg a hülye pittyegés is. Biztos folyamatosan értesítéseket kap a telefonja.

Shio szempillái összeragadtak, a kezét megmozdítani pedig elképesztően nehéz feladatnak tűnt. Furcsa tisztaszagot érzett. Néhány percig csak lebegett a sűrű, vattaszerű feketeségben, aztán gondolatok kezdtek gorombán betüremkedni a fejébe. Például, hogy miért pittyeg továbbra is a mobilja. Hide és Yuto szórakozik a csoportchatben? És mi ez a nehézség a mellkasán?

Shio bármennyire is próbált visszaaludni, az éberség magával rángatta. Résnyire nyitotta a szemét, aztán vissza is csukta, nem tudta értelmezni, amit látott.

A pittyegés egy leheletnyit felgyorsult. Shio most már komolyan kiüvölt a folyosóra, hogy hagyják abba a spamelést. Csukott száján mégis csak valamiféle morgás szűrődött ki.

Az a valami a mellkasán megmozdult, és ez épp elég volt ahhoz, hogy Shio rémülten rezzenjen össze. A súly eltűnt, Shio szeme teljesen kinyílt, alig látott az első pillanatokban. Zöldes foltok – szemek – pislogtak rá álmosan.

– Shio! Shio-kun... – suttogta az illető. Shio tekintete néhány pislantással kitisztult. Keiji hajolt fölé valami félhomályos, szürke háttér előtt, mesterséges, fehér fény tűzött a szemébe fentről. Nem otthon van. De akkor hol?

Keiji keze az arcához ért. Beszélt Shióhoz, de túl fárasztó volt felfogni a szavak értelmét. Valaki még belépett a látóterébe – fehér ruhát viselt és idegen arcot –, mondott valamit Keijinek, aki válaszolt, aztán az alak Shióra nézett, bólintott és elment.

Keiji tovább simogatta az arcát. Jólesett. Shio megpróbálkozott egy mosollyal, de nem hitte, hogy sikerült.

Egy darabig elvoltak így, Shio az erőt gyűjtötte a megszólaláshoz. Az első rendes hang, amit kiadott magából, valami olyasmi lehetett, hogy mmmmooooo.

– Mondani szeretnél valamit? Fáj valahol? – törték át Keiji szavai a ködöt.

– N-nnem. – Shio ajkai nehezen mozogtak. – A pittyegés... Kapcsold ki...

Keiji Shio feje mellé nézett. – Nem tehetem. Ez jelzi az orvosoknak, hogy jól vagy.

– Huh...? Orvosok? Kórházban vagyok?

Keiji biccentett. Az arcán semmilyen érzelmet nem lehetett felfedezni.

– Miért? – Shio tudta, hogy van rá magyarázat, de hogy mi, az nem jutott eszébe.

Keiji közelebb húzta a széket, amin ült, és amin Shio mellkasára bukva elszenderedett az előbb – Shio már azt is észrevette, hogy egy ágyban fekszik. A takaró melege fullasztóan ölelte körbe, a vegyszerszag kiszárította a torkát. Fekhelye egyedül állt az apró szobában. A függönyt elhúzták az ablak előtt, a résen kiszökött egy pár napsugár.

– Mi az utolsó emléked? – kérdezte Keiji. Nyugodtan, kedvesen beszélt, mint mindig, Shio mégis tudta, hogy fél. Nem akarta, hogy a szerelme rosszul érezze magát. Bátorítóan megfogta a kezét.

– Az utolsó emlékem? – Shio megerőltette ködös agyát. – Hát... Reggel a hajad... Aztán interjú... Aztán a fagyi... Meg gyakoroltunk...

– Az estére emlékszel?