Mérgező szerelem

1. fejezet

Aranysárga napfény szűrődött be a Roxfort Expressz ablakán. A robogó vonat tömve volt az iskolát váró varázsló- és boszorkánytanoncok zsibongó hangjával. Így volt ez a Mardekár ház vagonjában is, ahol a fiatalabb és idősebb diákok hol izgatottan, hol közömbösen várták az újabb tanév kezdetét.

Barbara Strange unottan bámult ki a vonat ablakának üvegén hallgatva barátnőinek beszámolóját a nyáron történt izgalmakról. Mellette az ötödéves lányok egymás hangját túlkiabálva próbáltak érvényesülni, és egymás tudtára adni, hogy milyen eszeveszett bulikban élvezték az életet és milyen helyes fiúkat szédítettek a nyár folyamán. Barbara általában ezeken a bulikon nem vett részt, túl gyakran. Az utóbbi pár évben ő is a hasonló beállítottságú lányok közé tartozott, barátnőit azóta sem vetette meg, sőt, ha kedve úgy tartotta csatlakozott is hozzájuk, de mára a bulizást felváltotta a könyvtárba járás, a nyugodt, kiegyensúlyozott életmód és a titokzatos magánélet. A lány tapasztalataiból -és a szájukat feleslegesen jártató fiúk ilyen olyan "beszámolóiból" - megtanulta, hogy magánügyeinek részleteit jobb, ha megtartja magának, esetleg legnagyobb bizalmasainak meséli el. Mellesleg, nem is tartotta fontosnak, hogy ismertnek tartsák, mindenki szeresse a Roxfortban, vagy napi szinten téma legyen a neve. Régen talán még így volt, de az idő során ez megváltozott.

– Így, hogy ötödévesek leszünk, és éjfél után is lent maradhatunk Roxmorts-ban, ki kell próbálnunk a legtöbb helyet majd. Te is velünk tartasz majd, ugye Barbie? – zökkentette ki gondolataiból a lányt az egyik Mardekáros barátnője, Jessica kérdése – Ebben az évben el akarom érni, hogy Zambini figyelme az enyém legyen.

– Persze, lenézhetünk egyszer kétszer – vonta meg a vállát a lány szórakozottan, aranyszőke haját megrázva, hogy arra a pontra figyeljen ő is, ahova barátnője fókuszált.

A nyitott vagonban szemben velük pár asztallal előrébb egy csendesebb társaság ült, köztük Blaise Zambini-vel is. A srác pont szemben ült a lányokkal, így véletlen nyugodt tekintetével pont felvette velük a szemkontaktust. Barbie már éppen visszafordult volna az ablak felé, mikor a társaságból észrevéve Blaise arcát, hátrafordult egy tejfölszőke arc is. Mikor észrevette a lányokat, megforgatta szemeit és gúnyos vigyorra húzta a száját. Az egész iskola pontosan tudta ki ő, hiszen jóképű volt, intelligens, magas rangú és eszméletlenül arrogáns. Barbi is ismerte Draco Malfoy-t, vagy ahogy magát hívja a Mardekár Hercegét, hiszen már évek óta egy a házuk, viszont leginkább tudomást sem vettek egymásról. Nem is véletlenül, hiszen kölcsönösen utálták és lenézték a másikat, bár Draco előszeretettel froclizta Mardekáros társait talpnyalóival együtt, így sokszor Barbiékat sem kerülték el az idegesítő beszólogatások.

– Na mi a helyzet lányok, unalmas volt a nyár, hiányzik már, hogy figyelmet kapjatok? Megnyugtathatlak titeket, már megkaptátok volna, ha bárkinek is valaha felkeltenétek az érdeklődését – közölte velük gonosz vigyorral a képén összeröhögve Zambinivel.

– Ezért néztünk Blaise-re és nem rád, hiszen a te patkány képed sem érdemel különösen nagy figyelmet – sziszegte oda Barbie a szemeit forgatva, figyelemre sem méltatva a fiú eltorzult arcát.

– Velem te így nem beszélsz te unalmas kis picsa – köpködte oda a szavakat mérgesen a fiú, szürke szemei szinte villámokat szórtak a sértettségtől.

Barbie csak nemtörődöm stílusban megvonta a vállát, gúnyosan elvigyorodott és visszafordult, hogy tovább kémlelhesse a suhanó tájat.