Mr Szigorú

5. Kaj

Megnyomtam a 24-es kapucsengőt, amire a Morgan név volt írva és vártam, hogy a lakás tulajdonosa válaszoljon. Kicsit korán volt ugyan, alig múlt fél nyolc, de a történtek után meglehetősen aggódtam Miss Morganért, és hiába hívtam őt a mobilján, az ki volt kapcsolva.

Tegnap délután kettő körül épp be akartam ugrani az első utamba eső kávézóba egy dupla eszpresszóért, mert alig bírtam nyitva tartani a szemem az álmosságtól. Mostanában egyre többször éreztem azt, hogy az éjszakázást már nem bírom úgy, mint ötven éves korom előtt, és mivel várt még rám egy tárgyalás, ezért muszáj volt valamivel ébren tartanom magam.

A telefonomból fel sem nézve fordultam be a kávézó sarkán és a bejáratban összeütköztem valakivel. Először csak a virágmintás nyári ruhát vettem észre, amin végigömlött egy nagy pohárnyi kávé. A kávé annyira forró volt, hogy még az augusztusi kánikulában is gőzölgött.

Kétségbeesve néztem a nőre, aki előttem állt, szó szerint leforrázva. Ő is hasonlóan kétségbeesettnek tűnt, mint, amilyen én voltam, ráadásul a forrázás borzalmasan fájhatott is neki, ha leüvöltötte volna a fejemet, azon sem csodálkozhattam volna, ám ő meg sem szólalt, csak engem nézett.
- Miss Morgan? Maga az? - kérdeztem tőle néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva.
Csak ekkor jöttem rá, hogy ő Kirsten, az étterem új web-designere, akit két nappal ezelőtt szerződtettem. Mit keres ő pont itt és pont most?
- Én vagyok az... - bólintott. - Üdv, Mr. Gr... Roen - mondta, vagyis inkább csak nyöszörögte, és láttam, hogy mindjárt elsírja magát, ezért gyorsan a segítségére siettem.
Elvettem tőle a poharat, meg a papírtáskákat a másik kezéből és odaadtam a zsebkendőmet neki.
- Törölje meg magát! - kértem tőle, és gyengéden megfogtam a karját a könyökénél fogva, hogy elhúzzam őt a bejáratból, ám Miss Morgan azonnal tiltakozni kezdett.
- Beakadt a cipőm sarka, nem tudtam kiszabadítani... - mutatott a bal lábára, és ez megmagyarázta, hogy miért is ütköztem neki, esélye sem volt kitérni előlem.
Gondolkodás nélkül leguggoltam, hogy segítsek neki. Egy gyönyörű tűsarkú szandál volt a lábán, amit eddig észre se vettem. Nem csodálkoztam, hogy beakadt a lábtörlő apró réseibe. Gyorsan kicsatoltam a bokapánt apró csatját, aztán felnéztem rá.
- Lépjen ki belőle! - mondtam és a kezemet nyújtottam, hogy megfoghassa és meg tudjon állni egy lábon, amíg kiszabadítom a cipőjét.
Nem csak a szandál volt gyönyörű, hanem a lába is. A körmei szögletesre voltak vágva, és egyszerű, halvány rózsaszín, francia stílusú lakkozás volt rajtuk. Ha nem egy kávézó bejáratában lettünk volna, valószínűleg most lehajoltam volna és apró csókokkal borítottam volna az lábfejét és a bokáját, és bár úgy tűnt, senkit nem érdekel a mi kis közjátékunk, a kávézni igyekvők egyetlen pillantásra sem méltattak minket, én mégis inkább legyűrtem a vágyamat, és megbillentettem hátrafelé a cipőt, aminek máris kiszabadult a sarka.

A combomra támasztottam a szandált, hogy ne akadhasson újra bele a lábtörlőbe, ő pedig beledugta a lábát. Ekkor elengedtem a kezét, hogy bekapcsolhassam a csatot a bokáját körülölelő pánton. A csat párszor kicsúszott az ujjaim közül, mire sikerült a helyére illesztenem, de ezt egy kicsit sem bántam, mert így a kelleténél tovább időzhettem a lábai előtt. Miközben felálltam előtte a szemeimmel végigsimogattam a formás lábszárát és a combját, legalábbis amennyit a ruha engedett belőle.

Amint újra biztosan állt a lábán, egy kicsit arrébb tereltem a bejáratból, ő pedig tovább törölgette a ruháját, de nem sokra ment vele. A már kihűlt kávétól nedves ruha hűvös borogatásként kellett volna hogy a bőrére simuljon, ő mégis fájdalmasan nyögött fel és könnyes szemekkel nézett fel rám.
- Jöjjön! Elviszem egy orvoshoz! - mondtam gondolkodás nélkül, és belekaroltam, hogy a kocsimhoz kísérjem.
Nem hagytam lehetőséget arra, hogy tiltakozzon és nagyjából tíz perc múlva már egy idősebb, néger doki el is látta őt abban a magánorvosi rendelőben, ahol az alkalmazottaimnak mind szerződésük volt.