Mr Szigorú

13. Kirsten

Az étteremben ültem és Kajt vártam.

Kicsit előbb érkeztem, mint, ahogy azt tegnap megbeszéltük. de már nagyon vágytam őt látni. Látni és érezni. A kórház óta nem találkoztunk, és az elmúlt hat hét piszok hosszúnak tűnt nélküle. Ráadásul úgy éreztem, mintha a veszekedésünk éket vert volna közénk. Mintha ridegebbé és személytelenebbé tette volna a kapcsolatunkat. Persze ezt lehet, hogy csak én éreztem így, mindenesetre kicsit sem tett jót a lelkemnek. Elbizonytalanított és elszomorított. És csak Kajtől remélhettem feloldozást ezek alól az érzések alól.
Kikértem egy whiskey-sour-t és a telefonom böngészőjén a híreket kezdtem olvasgatni.
- A koktélja, hölgyem... - szólt hozzám egy ismerős hang.
- Jó estét, Vincent! - mosolyogtam rá.
- Szia Kirsten! Úgy örülök, hogy végre újra itt látlak! Hogy vagy? - kérdezte, miközben letette az asztalra a párás falú poharat.
- Jól vagyok, köszönöm! Már teljesen meggyógyultak a sebeim - mutattam felé a karjaimat, amiken hat hosszú hét után végre már nem viseltem kötéseket.
- Örülök a jó híreknek! - mondta és megfogta a kinyújtott kezeimet. - Nem is látszanak a vágások.
- Nem kell, hogy lódíts, Vinc! Aranyos vagy, hogy megpróbáltad, de mindketten tudjuk, hogy nem szép látvány a kezem... - feleltem, aztán visszahúztam a kezem a tenyeréből, és lehúztam a hosszujjú pólóm ujjait.

A karjaim csúnyák voltak. Huszonöt helyen kellett összeölteni a bőröm, ahol a szilánkok belefúródtak, hol csak két öltéssel, hol néggyel, plusz volt egy tíz centi hosszú vágás a bal alkarom alsó felén, ahol megműtötték a nyílt törésemet. A varratokat kiszedték, a sebek begyógyultak, és most mindet rózsaszín friss hegszövet borította, és biztos volt, hogy néhánynak életem végéig nyoma marad majd. De végülis, lehetett volna ennél rosszabb is.
- Inkább igyál velem egyet! - kértem tőle mosolyogva.
- Még nem járt le a munkaidőm, ne haragudj! - hárította el a meghívásom. - És nemsokára jön a főnököm is... - tette hozzá sokat sejtetően.
- Már majdnem el is felejtettem... - nevettem rá, de Vincent nem értékelte a humoromat.
- Lesz egy kis ráérő pihenőm úgy negyedóra múlva - nézett rá az az órájára -, ha gondolod, akkor beszélgethetünk kicsit, míg Kaj ide nem ér - ajánlotta.
- Az jól hangzik! Itt várlak! - feleltem
Ezzel Vincent magamra is hagyott. És éppen belekortyoltam a fanyar koktélba, amikor megszólalt a telefonom. Kaj hívott. Biztosan leszállt a gépe.
- Szia! Hogy utaztál?
- Szia, Kirst!
Hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben.
- Még New Yorkban vagyok...
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Az óceán fölül visszafordították a repülőt, valami hibát észlelt a pilóta. Nem rég szálltunk le, most átvizsgálják a gépet. Ha végeztek, akkor elvileg majd újra felszállhatunk.
- Az mikor lesz?
- Nem tudom.
- Úgy nagyjából sem tudod? - kérdeztem, és ingerültnek hallottam a saját hangom.
Pedig csak csalódott voltam, amiért még pár órányit tovább kell várnom rá.
- Kislány! Ha tudnám, akkor nem gondolod, hogy megmondanám neked? - kérdezte dühösen.
Sikerült felmérgelnem. Remek.
- Sajnálom... Én csak... - bocsánatot akartam kérni, de a szavamba vágott.
- Most mennem kell, hívlak vagy üzenek mielőtt felszállunk! - mondta, és szigorú, ellentmondást nem tűrő volt a hangja.
- Rendben... - feleltem szomorúan.
- Szia, Kirsten! - köszönt el és nem várta meg, hogy én is elköszönhessek tőle.
Tanácstalanul bámultam a mobilom kijelzőjét, nagyjából egy percig. Aztán megnyitottam az üzeneteket és egy sms-t pötyögtem neki, bántott, hogy miattam lett olyan dühös.

Ne haragudj! Sajnálom, hogy a buta kérdésemmel felidegesítettelek. Várlak. xxx

Lenyomtam az üzenet küldése gombot, megvártam, hogy a visszajelző sms megérkezzen, végül szomorúan, csalódottan és mindezektől az érzésektől frusztráltan a táskámba dobtam a telefont. A koktélom után nyúltam, egy kortyra kiittam a poharam tartalmát, aztán intettem a legközelebbi pincérnek, hogy még egy ugyanilyet kérek. Amíg az italomra vártam, kiszámoltam, hogy mennyi idő múlva láthatom legkorábban Kajt. Úgy kalkuláltam, hogy ha fél órán belül megkapják a felszállási engedélyt, akkor sem ér hajnal négynél előbb hozzám. De amilyen az én formám, a gép átvizsgálása legalább eltart akár három, vagy négy órát, az is lehet, hogy ötöt, akkor csak késő reggel vagy kora délelőtt tudunk találkozni, de ő bizonyára el lesz havazva a munkával, és esténél előbb nem fog tudni időt szakítani rám, így újabb majd' huszonnégy órányi sóvárgó és türelmetlen várakozás elé néztem. Ahogy ezt végiggondoltam, úgy kezdett a szomorúságom és a csalódottságom lassan méreggé változni, amit tovább dagasztott az a tudat, hogy az elmúlt egy évem másból sem állt, mint várakozásból.