Mr Szigorú

14. Kirsten

Vincent kinyitotta az ajtót, és egy kétszintes, családi házba vezetett be. Előttem ment és felkapcsolta a villanyt az előszobában.
- Egyedül laksz itt? - kérdeztem kíváncsian.
- Igen. Miért kérded?
- Mert azt hittem, még a szüleiddel laksz.
- Miből gondoltad ezt?
- Nem tudom... - feleltem.
Talán azért mert olyan fiatal vagy, és a korodbeli fiúk még mind a szüleikkel laknak. De ezt nem mondtam ki hangosan.
- De ez egy családi ház, ugye?
- Igen, az. Gyere, erre... - mutatta az utat beljebb a házba és még több világítást kapcsolt fel. - Foglalj helyet, ahol tetszik!
Leültem és bátortalanul néztem körbe a hatalmas nappaliban.

Valahogy nem egészen ilyet képzeltem el Vincentnek. A nagy, sötétbarna tömörfa bútorok, a bordó plüssszőnyeg, az aranykeretes képek a halványbarnára festett falon valahogy olyan komorrá és rideggé tették a teret. Egyedül talán a kandalló enyhített egy kicsit ezen az szigorúságon, de még így sem illett Vincenthez ez a stílus.
- Mit innál? - kérdezte kiabálva a konyhából? - Még egy whiskey-sour jó lesz?
- Tökéletes... - kiáltottam vissza és hátradőltem a kényelmes kanapén.
Lerúgtam a cipőmet és a bal lábamat magam alá húztam. Kicsit hűvös volt a szobában, vagy csak a fáradtságtól kezdtem fázni, nem tudom. Vinc alig másfél perc múlva csatlakozott hozzám.
- Tessék! - nyújtotta át koktélt nekem.
- Köszönöm! - feleltem. - És te megint csak vizet iszol... - pillantottam rá a másik kezében tartott vizespohárra.
- Megígértem, hogy hazaviszlek - mondta, és leült ő is a kanapéra, tisztességes távolságra tőlem.
- Értem... - válaszoltam és belekortyoltam a koktélba. - Finom, köszönöm szépen! - mosolyogtam rá kedvesen.
De ő nem válaszolt. Csak nézett rám azokkal a hűvös-kék szemeivel. Tagadhatatlanul szomorú kutyakölyök tekintet.
- Gyönyörű vagy, Kirst... - mondta halkan.
- Ezt most ne, Vinc! - tiltakoztam azonnal a bókja ellen.
A válaszom nyomán Vincent elkomorodott és megadóan felsóhajtott.
- Nem fázol? - kérdezte, és felállt a kanapéról. - Kicsit hűvös van idebent.
Letette a poharát az asztalra és a kandallóhoz sétált.

A tekintetemmel követtem őt. Leguggolt, pár fahasábot tett a tűztérbe, gyújtósnak való papírt gyűrt közéjük és egy lehetetlenül hosszú gyufával meggyújtotta őket. A papír azonnal lángra kapott és a táncoló lángnyelvek lassan a fahasábokat kezdték nyaldosni. Vincent felállt, még mindig a tüzet figyelte. Levette a zakóját és ledobta a legközelebbi fotel hátára.

És abban a pillanatban váratlanul egy valószerűtlen érzés hasított belém. Azt éreztem, hogy talán nem akarom magam tovább távol tartani Vincenttől. Ő szeret engem. Ő várna rám. Ő vár rám. Letettem én is a poharamat a dohányzóasztalra az övé mellé. Mielőtt felálltam volna a kanapéról, egy rövid másodpercre eszembe jutott Kaj. Az elmúlt hetekben történt dolgok hirtelen nagyon távolinak tűntek. Nem volt semmi, ami visszatarthatott volna. Halk léptekkel sétáltam a kandallóhoz, de a parketta hirtelen megreccsent a talpam alatt. Vincent felém fordult és elmosolyodott. A szemei kíváncsian csillogtak rám.
- Gyere! Itt jó meleg van már! - mondta és a kezét nyújtotta felém.
- Máris!
Még túl sok volt a fény. A legközelebbi villanykapcsolóhoz léptem, és miután lekapcsoltam a villanyt, a kandallóban lobogó tűz diszkrét, hangulatos félhomályba borította a szobát. Megfogtam Vinc még mindig kinyújtott kezét és hagytam, hogy maga elé húzzon. A hátam a mellkasához simult, karjait átfonta a vállaim fölött. Megnyugtató volt az ölelése.

Csend volt körülöttünk, csak a fahasábok pattogtak vidáman a kandallóban. A fejemet hátrahajtottam a vállára.
- Ugye nem haragszol rám, hogy nem haza vittelek? - kérdezte halkan a hátam mögül. - Én csak...
Nem hagytam, hogy befejezze, nem akartam, hogy megint magyarázkodni kezdjen. Képtelen lettem volna végighallgatni.
- Nem haragszom, Vinc... - feleltem halkan és behunytam a szemem.
Vincent az egyik kezével elengedte a vállam és óvatosan eltűrte a hajamat a fülem mögé. Aztán bátortalanul megcsókolta a nyakamat, ajkaival alig érintve a bőrömet. A szívem gyorsabban kezdett dobogni a mellkasomban.
- Nem szeretném, ha reggel megbánnád... - súgta.
Halkan felsóhajtottam. Vincent. Ha minden férfi ilyen lenne, akkor kevesebb összetört szívű nő szaladgálna a világon.
- Ssss... Nem akarok gondolkodni... - feleltem halkan, és egy kicsit oldalra billentettem a fejem, felkínáltam magam a csókjainak.
A szája forrón kezdte becézni a vállamat és a nyakamat. Fülcimpámat az ajkai közé szívta és lágyan szopogatni kezdte. Ölelő kezei lassan mozdultak, kibújtak a tenyerem alól. Gyengéden, talán óvatosan kezdett simogatni. A vállaimat, le a karjaimat, a derekamnál a pólóm alá bújtatta őket, ujjbegyei szinte perzselték a bőrömet. Tudtam, hogy a visszafogottsága mögött komoly önuralom rejtőzik. Valószínűleg azt sem bántam volna, ha lerángatja a nadrágomat és a bugyimat és a szőnyegen fekve vadul magáévá tesz, de nem akartam őt kizökkenteni. Egyszerűen csak hagytam, hogy szeressen.