Mr Szigorú

23. Kirsten

A Marcus-szal meghiúsult esküvőnk után Kaj pontosan úgy viselkedett, ahogyan azt a kórházban megígérte nekem. A tenyerén hordozott és egyetlen percben sem felejtette el éreztetni velem, hogy szeret. Én pedig hagytam, hogy óvatos, apró lépésekkel egyre közelebb kerüljön hozzám.

Bepótoltunk mindent, amit anno az együtt töltött évünk alatt kihagytunk. Együtt reggeliztünk, délutánonként együtt kávéztunk, elvitt moziba, végignézte velem a kedvenc festőm kiállítását, vacsorát főzött nekem, vagy épp puccos étterembe vitt. Virágot küldött nekem és meglepett a kedvenc csokimmal. És mindezek mellett néhány hét alatt átalakította a hálószobámat csodaszép gyerekszobává, babaruhákat vásárolt, és volt, hogy hajnali négykor beállítani hozzám egy Big Mac menüvel, mert épp azt kívántam, ha pedig egy nap valamiért nem találkoztunk, akkor felhívott és egyszerűen csak elmondta, mennyire hiányzom neki. Vagyis lassan és biztosan újra helyet talált magának a szívemben.

Pár perccel elmúlt kilenc, amikor beléptem a klub játszószobájának az ajtaján. Péntek este volt. November. Három éve ezen a napon találkoztunk először. Három éve ezen a napon változott meg teljesen az életem.

A komódon legalább egy tucat kónikus gyertya égett különféle gyertyatartókban, az egyik álablak előtt egy porcelán padlóváza állt, benne egy nagy csokor vörös rózsával, a komódon egy üveg pezsgő és mellette két pohár várta, hogy végre megérkezzem. Imádtam, hogy Kajnek sosem esett nehezére romantikus hangulatot varázsolnia, teljesen mindegy, hogy ünnepi alkalomról volt szó, vagy csak egy átlagos, szürke, szerda estéről.
- Szia, kislány! - lépett azonnal hozzám és anélkül, hogy becsukta volna mögöttem az ajtót, mohón megcsókolt.
Kilencre ígértem magam, de ő máris aggódott értem. Ugyan nem tette szóvá, de éreztem minden rezdüléséből. Amióta úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg újra együtt, azóta még jobban féltett engem, mint előtte. Persze én ezt egy kicsit sem bántam. Ő volt az a férfi, akire vágytam. Aki birtokolni akar, aki szeret és tisztel. Aki mindig vigyáz rám.

Három hónappal ezelőtt megkértem Kajt, hogy kísérjen el az orvosomhoz a szokásos kontroll vizsgálatra, ő pedig gondolkodás nélkül igent mondott. Marcus nem ért rá aznap, az édesanyja születésnapját ünnepelték, és bármennyire is erősködött, egyszerűen nem engedhettem, hogy otthagyja miattam az ünnepi vacsorát és a csokitortát, Jane pedig túl messze volt ahhoz, hogy csak úgy hazarángassam egy szimpla ultrahang miatt, egyedül viszont nem akartam sehová menni. A betöltött 36. héten jártam és úgy éreztem magam, mint egy bálna, holott egyáltalán nem híztam sokat, csak a hasam nőtt óriásira, legalábbis én óriásinak éreztem, és a derekam, meg a hátam csak akkor nem fájt, amikor feküdtem. Ülni és állni is nehezemre esett. Ha pedig menni kellett valahová, az még rosszabb volt. Állítólag így készültek fel a medencémet felépítő csontok és ízületek a közelgő szülésre és teljesen természetes, hogy ez a folyamat fájdalommal jár, én mégis szívesen átadtam volna valakinek a hasamat, hogy egy kicsit cipelje már helyettem ő.

Ott álltunk a kórház folyosóján és vártuk az orvosomat, aki még nem fejezte be az esti vizitet, és én már kezdtem sírva fakadni a felesleges várakozástól.
- Nem lenne jobb ülve? - kérdezte Kaj és aggódva nézett rám.
- Sehogy sem jó... - ráztam meg a fejem és igyekeztem nem hisztiben kitörni.
Vettem egy mély levegőt és az ablak felé fordultam, hogy kinézve rajta eltereljem a gondolataimat. Meglepett, ahogy Kaj váratlanul hátulról átölelt. Összerezzentem tőle és tiltakozni akartam, de ő addigra már a két kezét a hasam alá fektette és óvatosan megemelte. Én pedig valószínűleg elemelkedtem a földtől és lebegni kezdtem, ahogy Kaj átvette tőlem a terhemet. Addig a percig nem is tudtam, hogy ilyet is lehet.
- Az interneten láttam egy videóban és ki akartam próbálni... - magyarázta, mintha olvasott volna a gondolataimban.
A csodálkozásomat másodpercek alatt felülírta a megkönnyebbülés érzése, és azt hiszem, szó szerint, beleolvadtam Kaj ölelésébe. Hátrahajtottam a fejem a mellkasára és behunytam a szemem.
- Ez annyira jó... - sóhajtottam. - Bárcsak így maradhatnánk a következő hetekre is... - nyöszörögtem magam elé.
- Rajtam nem múlik. Ha kell, az örökkévalóságig tartom a hasadat - súgta Kaj válaszul és egy apró csókot adott a nyakamra, én pedig beleborzongtam az ajkainak érintésébe és biztos voltam benne, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mondott.