Mr Szigorú

16. Kirsten

A kanapémon ébredtem. Egyedül voltam a lakásban. Odakint már világosodott, de az óra a falon azt mutatta, hogy még hét óra sincs. Bár így is több, mint tizenkét órát aludtam egyhuzamban, többet, mint az elmúlt hetekben bármikor. Ahogy felültem a kanapén a tekintetem azonnal megakadt egy kézzel írt üzeneten. Marcus hagyta nekem, és az állt rajta, hogy nem akart felébreszteni, de mennie kellett, és hívjam fel, ha lesz kedvem, szívesen elvinne vacsorázni.

Önkéntelenül elmosolyodtam. Fogalmam sem volt, hogy mivel érdemeltem ki Marcus kedvességét, ezúttal már másodszor, de tagadhatatlanul jólesett a kedvessége. Amikor tegnap kora délután a reptéren váratlanul belébotlottam, és ő rám köszönt a bőröndkiadó automatánál, akkor megint ugyanaz az érzés kerített hatalmába, ami az első találkozásunkkor a swinger klubban: azt éreztem, hogy Marcus miattam van ott, hogy vigyázzon rám, hogy megvigasztaljon. Persze valószínűleg ez az egész a véletlen műve volt - bár hozzáteszem sosem hittem a véletlenekben - mégis jó volt azt gondolnom, hogy az univerzum küldte őt nekem.

Az elmúlt tíz napot Párizsban töltöttem. Egyszerűen nem volt maradásom az ünnepekre. Otthon, a saját kis lakásomban is egyedül lettem volna, de muszáj volt kicsit mindent magam mögött hagynom és egy idegen helyen egyedül lennem. Muszáj volt visszatalálnom magamhoz valahogy, mert a Kajjel való kapcsolatomban teljesen elveszítettem önmagam, már jó ideje fogalmam sem volt róla, hogy ki is az a Kirsten Morgan. Sokat sétáltam, finomakat ettem, minden nap igénybevettem a hotel wellness szolgáltatásait, mindezek ellenére, azt hiszem, hogy a legtöbb időt mégis a hotelszobám kipárnázott ablakában ülve töltöttem és bámultam az ablakom alatt elfutó kis utcácskát, ami sötétedés után szinte meseszerűvé változott köszönhetően a gyönyörű karácsonyi díszkivilágításnak. Párizs tényleg olyan meseszép város, mint ahogy azt mesélik. És az én lelkemnek most ez a szépség kellett. Csillogó hópelyhek, hideg, korán sötétedő esték, vidám utcai fények és sült-gesztenye illatú levegő odakint, egy csésze habos kávé és a kandallóban ropogó tűz idebent. Nem bántam, hogy nem volt senki, akivel megoszthattam volna az élményeimet, jólesett a magány.

Nem reméltem, hogy valaha is el fogom tudni felejteni Kajt, de meg kellett próbálnom. És az volt az első lépés a felejtéshez, hogy egyedül voltam és szembenéztem a magányommal. Megértő voltam, sokáig, sok mindennel, és tényleg szerettem őt, mint még soha senkit. Vagyis nincs múltidő. Szeretem őt. Azonban be kellett látnom, hogy az én szerelmem kevés kettőnknek, és meg kellett tanulnom újra egyedül létezni.

Ám mindazok ellenére, hogy ezeket a dolgokat nagyon is jól tudtam az eszemmel, mert begyakoroltam őket, mint egy rendes diák a leckét, a lelkem mélyén mégis rettegtem újra szembenézni azzal, amit másfél hete magam mögött hagytam: a Grey nélküli életemmel. Az elmúlt napokban próbáltam magam meggyőzni, hogy amint visszatérek Belgiumba, egy új fejezetet kell nyitnom az életemben, amiben Kajnek nem hagyok helyet, teljesen kizárom őt, pont úgy, ahogy azt ő tette velem, ám amikor a csomagomért indultam, és elsétáltam azelőtt a bolt előtt, ahol kicsit több, mint egy éve Kaj azt a plüsskutyát vette nekem, olyan élesen rohantak meg az emlékek, hogy alig kaptam levegőt, akkor rá kellett jöjjek, hogy tiszta lapot kezdeni sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. És ebbe a majdnem totálisan kétségbeesett reménytelenségembe sétált bele Marcus, és ahogy a szemembe nézett, engem újra elöntött a végtelen biztonság érzése. Így miután mindketten megkaptuk a bőröndjeinket, gondolkodás nélkül bólintottam rá az ajánlatára, hogy igyunk meg valahol együtt valamit.

A valami végül egy pohár chardonnay lett, a valahol pedig egy puccos bár Brüsszel belvárosában. És amíg elkortyoltuk a borunkat, nagyon jól elbeszélgettünk, vagyis főleg Marcus mesélt, én pedig hallgattam őt. Elmondta, hogy üzleti úton járt Brazíliában, az édesanyja onnan származik, és a családja egy része a mai napig ott él, az édesanyját néhány évvel ezelőtt költöztette ide, az édesapja váratlan halála után. Ekkor én is meséltem pár szót apu haláláról, és valahogy ez a szomorú, közös dolog még inkább közelebb hozta hozzám őt. Természetesen Marcus nem engedte, hogy taxival menjek haza, ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen, nekem pedig nem volt kedvem ellenkezni vele, még csak udvariasságból sem.