Mr Szigorú

22. Kaj

Pontosan három év telt el azóta, hogy legelőször ugyanitt találkoztunk. Itt, ebben a szobában kezdődött a mi történetünk Kirstennel. És én majdnem elcsesztem a happy endingünket.

Ha nincs Marcus, akkor valószínűleg ma este nem együtt ünnepeljük a születésnapunkat. Sokkal tartozom neki. És attól tartok, hogy sosem fogom tudni meghálálni azt, amit értünk tett. Még akkor is, ha az a látogatás, amivel Marcus kirángatott az alkoholos delíriumból egy nagyon fájdalmas beszélgetéssel is fejeződött be és a viszontlátás egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan azt elképzeltem.

Amikor felébredtem, azt sem tudtam, hogy hol vagyok, milyen nap van, reggel van-e, vagy este. De aztán lassan kitisztult a kép. A saját szobámban voltam, a saját ágyamban, a függönyökön túl pedig világos volt. Marcus ott ült, alig egy méterre tőlem, a fotelban. Akkor nem csak álmodtam azt, hogy hívatlanul rám tört. De fogalmam sem volt róla, hogy mióta ülhetetett ott a fotelomban. De az arcán sötétlő borosta és a szeme alatti karikák, na meg a gyűrött inge alapján nem egy-két órája.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! - köszönt rám, de a szavaiban nem volt egy cseppnyi kedvesség se. - Örülök, hogy végre magadhoz tértél.
- Milyen nap van? - kérdeztem tőle, a hangom reszelős volt és fájt a torkom.
A fejem is. És azt hiszem, mindenem is.
- Hétfő. És nekem már tegnap vissza kellett volna utaznom Belgiumba - válaszolta. - Kirstenhez - tette hozzá jelentőségteljesen.
- Akkor mi a fasznak vagy még mindig itt? - kiabáltam rá, de a kiabálásom köhögésbe fulladt, mire Marcus felállt a fotelből és kiment a szobából.
Ez gyors volt. Gondoltam magamban elégedetten, miközben felültem az ágyban. De korán örültem, mert fél perccel később már újra a szobámban volt, egy pohár vízzel állt meg az ágyam mellett. És két aszpirint is a kezembe nyomott.

Elhúzta a függönyöket, majd visszaült a fotelba. Az ablakokon beáramló január végi sápadt fénytől is éles fájdalom hasított a fejembe, amitől hangosan felnyögtem, és egyrészt hálát adtam az égnek, hogy nem július van, másrészt gondolkodás nélkül bevettem a két aszpirint és felhajtottam a pohár vizet.
- Mennyire vagy józan? - kérdezte Marcus.
- Józanabb vagyok, mint szeretném - válaszoltam keserűen és letettem a poharat az éjjeliszekrényre.
A torkom jobb lett. A többi részem még ugyanúgy fájt és hasogatott. Egy kis whisky jobban esett volna, mint a víz. De jelenleg, nem voltam abban a helyzetben, hogy válogathassak.
- Helyes! Kezdetnek megteszi - felelte Marcus. - Beszélnünk kell - nézett rám szigorúan. - Emlékszem bármire is abból, amit mondtam?
- Nem hiszem - ráztam meg a fejem.
- Csodás. Akkor a rövid verziót szeretnéd vagy a hosszút?
- A rövidet. Mintha azt mondtad volna, hogy dolgod van- néztem rá kihívóan.
- És cukormázzal vagy anélkül? - vágott vissza.
- Édesből csak a puncit szeretem, úgyhogy cukormáz nélkül, ha kérhetem.
- Ahogy óhajtod. De előbb elmondom, amit szeretnék, és majd utána kérdezhetsz.
- Rendben - bólintottam és kényelembe helyeztem magam az ágyon. - Kezdheted.
Marcus nagyot sóhajtott, aztán mesélni kezdett.
- Lássuk csak. Kezdjük azzal, hogy Kirsten terhes. És mielőtt megint nekem rontanál, mint legutóbb, amikor ezt közöltem veled, nem, nem az enyém a gyerek, hanem a tiéd.
Máris közbeszóltam volna, de Marcus tiltakozólag felemelte a kezét, és határozottan folytatta.
- Azután derült ki, hogy visszajött Párizsból. De el akarta vetetni. Kevésen múlt, hogy nem sikerült neki. Persze téged hiába is keresett. Az abortusz előtt kértem meg a kezét és ígértem meg neki, hogy gondoskodok róla, meg a gyerekedről. Kirsten már a menyasszonyi ruhát is kiválasztotta. A meghívót az esküvőre pedig átküldtem email-ben.
- Hogy mit csináltál? - kérdeztem közbe és már meg is bántam a korábbi, fölényes hangnememet.
Hasogatott a fejem és lássam fogtam fel, amiket Marcus mondott. Nem ilyen mesedélutánra számítottam. Nagyon nem. Úgy tűnt, hogy nagyon sok mindenről lemaradtam. És túl sokat ittam.
- És ott van Mia is. Nem miattad lett öngyilkos, úgyhogy felhagyhatsz a mártír szereppel. Mia korábban is kísérelt már meg öngyilkosságot. A pszichiáterének azt mondta abban az időben, amikor együtt voltatok, hogy csak miattad nem lett még öngyilkos, és azért nem, mert nem akarta, hogy magadra vedd az ő fájdalmait. A levél hamis volt, a nővére csak magának akart pénzt, Mia családja semmit nem tudott az egészről.
- Én nem vagyok márt... - szóltam volna közbe, de ő nem engedte.
- És tudnod kell, hogy vannak érzéseim Kirsten iránt. És lefeküdtem vele - közölte profánul.
- Legszívesebben addig ütnélek ezért, amíg ki nem köpöd az összes fogad! - vetettem közbe, mire ő felnevetett, és én nem értettem, hogy mi lehet ennyire vicces, de esélyem sem volt közbekérdezni, mert már folytatta is tovább.
- De a te gyerekedet várja, és bármennyire is vonzódik hozzám, még mindig szeret téged, ebben biztos vagyok. És bármennyire is vonzódom én hozzá, jogod van eldönteni, hogy szeretnéd-e őt a gyerekkel együtt, és képes vagy-e boldoggá tenni őket. Gondold át, döntsd el, hogy igen, vagy nem. Ha nem, akkor sem kell aggódnod, mert én boldogan veszem a gyereked a nevemre, azzal a feltétellel, hogy örökre lemondasz róluk és soha többé nem találkozol velük - magyarázta, vagy inkább ajánlotta, mintha ez az egész valami, Kirsten és a gyerek, egy elcseszett alku tárgyai lettek volna.
- Lefeküdtél a nőmmel, Marcus! - mordultam rá és lerúgtam magamról a takarót. - Hogy a faszba tehetted ezt? - kérdeztem, miközben kipattantam az ágyból, de azzal a lendülettel vissza is ültem, mert a szoba borzalmas sebességgel kezdett körülöttem forogni.
Ha nem lettem volna részeg, vagy inkább másnapos, valószínűleg esélyem lett volna beverni Marcus pofáját, de így meg kellett adnom magam. Kényszeredetten a hajamba túrtam és lehajtottam a fejem. Szörnyen éreztem magam.
- Kirsten nem a nőd, már sokadszor mondom - felelte Marcus higgadtan. - A szeretőd volt, de kikukáztad. Attól nem lesz valaki a nőd, hogy magadnak sem vallod be, hogy szereted...
- Szeretem. Látod, bevallom - néztem újra Marcusra. - Szeretem Kirstent.
- Szereted, de ő hiába is keresett téged, amikor szüksége volt rád. Összetörted a szívét, kidobtad, mint egy használt papírzsebkendőt, és amikor segítségért fordult volna hozzád, nemes egyszerűséggel úgy tettél, mintha soha nem is ismerted volna. És igazából nem is tudom, hogy miért is ülök itt és magyarázom neked ezeket a dolgokat. Ezek után kurvára nem lenne semmi jogod hozzá... - mondta és most először éreztem bármiféle érzelmet a szavaiban.
Dühöt és haragot. És ahol düh volt meg harag, ott volt más is.