Mr Szigorú

19. Kirsten

Egy szürke és hideg csütörtök reggelen az egyetemi kórház rideg orvosi várójában ültem és vártam, hogy végre beszólítsanak az abortuszra. A lelkem helyén sötét üresség kongott. Csak ültem és vártam. Arra vártam, hogy végre túl legyek az egészen és új életet kezdhessek, hátrahagyva minden nyomorúságos emléket és fájdalmat, amit végsősoron csak magamnak köszönhettem.

A hétfő hajnali beszélgetésünk után Marcus kérlelésére beleegyeztem abba, és csak abba, hogy beszélek Kajjel. Féltem az elutasítástól, de az, hogy esetleg az elutasításig sem jutok, az meg sem fordult a fejemben, valószínűleg Marcuséban sem. De Kaj mintha felszívódott volna, vagy épp a föld nyelte volna el őt. A hívásaimra nem reagált, az üzenet, amit küldtem neki, olvasatlan maradt, az e-mailemre sem érkezett válasz. Vincent sem érte el, és hiába hívta a New York-i kollégáit, tőlük sem tudott meg semmit a főnökükről. És mindezek után még Marcus is próbálkozott, de ő sem járt sikerrel.

Két újabb nap telt el így és én képtelen voltam tovább elviselni a bizonytalanságot. Elég volt. Le akartam zárni ezt az egész elcseszett történetet Kajjel és egy új fejezetet akartam nyitni végre. És mintha az univerzum ezúttal meghallotta volna, hogy mire van szükségem, a lakásom magányában történt kiborulásom után fél órával felhívtak a klinikáról, hogy ha nem gondoltam meg magam, akkor felszabadult egy időpont másnap reggelre, én pedig megígértem az asszisztensnek, hogy ott leszek. Vincenttől kértem pár nap szabadságot, aki természetesen rögtön tudta, hogy miért van szükségem a szabadságra és ő is megpróbált újra lebeszélni az abortuszról, de ha Marcus nem tudott hatni rám, akkor Vincentnek még annyi esélye sem volt, hogy megváltoztassa a döntésemet. Kikapcsoltam a telefonomat és anélkül, hogy akárcsak Marcusnak is szóltam volna, én is eltűntem a világ elől. Pont úgy, mint Kaj. Ironikus volt, hogy mennyire összeillettünk.

Aztán egy örökkévalóságnak tűnő húsz perc után végre meghallottam a nevemet. Az asszisztens az orvosom asztalához kísért. Leültem az odakészített székre és még egyszer végighallgattam, hogy mire kell számítsak majd a következő fél órában és utána. A szavak csak nehezen jutottak el a tudatomig, de próbáltam megértően bólogatni. A dokim végezetül feltette a már ezerszer hallott és megválaszolt kérdést:
- Biztos benne, Kirsten?
- Igen! - válaszoltam, de az a hang nem az én hangom volt.
- Még meggondolhatja magát... - nézett rám kötelességtudón.
Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy miért nem fogják már fel, hogy nem fogom meggondolni magam. De ehelyett csak lemondóan megráztam a fejem.

Ideje van a megszületésnek, ideje a meghalásnak, és ideje van az üvöltésnek...

- Rendben. Akkor az asszisztensem átkíséri önt az előkészítőbe.
Mielőtt kimondhattam volna, hogy köszönöm, csörögni kezdett az orvos telefonja, és nem foglalkozott tovább velem. Felálltam, a nővér pedig várakozón nézett rám.
- Mehetünk?
Bólintottam és az ajtó felé indultam. Mielőtt azonban kiléphettem volna a váróba, megint az orvos hangját hallottam. Mindketten megálltunk, az asszisztens visszafordult hozzá.
- Anna nővér! Kérem, ültesse le még a hölgyet a váróban. Egy sürgős császármetszéshez kell mennem. Dr. Mills ma reggel nem tudott bejönni, muszáj helyette asszisztálnom Dr. Denvernek...
- Igenis, doktor úr! - felete a nővér, és én újra ott ültem a rideg és üres váróban.
Az egyetlen másik élőlény rajtam kívül, egy szürke cserépben kókadozó, poros levelű kecskerágó volt. A nővér is eltűnt az irodában.

Fogalmam sem volt, hogy meddig kell még várnom, és tehetetlenül tűrtem a sorsomat. Közben eszembe jutott Jane. Egy hónapja nem volt erőm beszélni vele erről az egészről. Tudtam, hogy dühös és csalódott lesz majd, amiért utólag kell megtudja, hogy mi történt velem. De nem lehettem annyira önző, hogy hazarángatom őt Francois mellől. Ugyanis biztos voltam benne, ha megtudta volna, hogy terhes vagyok, akkor azonnal repülőre ült volna és meg sem állt volna a lakásomig. Ráadásul valószínűleg ő is megpróbált volna rábeszélni arra, hogy tartsam meg a gyereket. És én nem lettem volna elég erős, hogy magamért harcoljak.