Mr Szigorú

17. Kirsten

Vincent pontos volt. 7 órára beszéltük meg, hogy felugrik hozzám, a nagymutató pedig épphogy elhagyta a tizenkettőt. Kinyitottam az ajtót. Az arca máris felvidult, ahogy meglátott, és két nagy puszival üdvözölt.
- Szia, Kirsten!
Miért nem Kaj szeret így engem? Kérdeztem magamtól, de nem volt válasz a kérdésemre.
- Szia, Vinc! Gyere be! - tártam szélesre előtte az ajtót.
- Hoztam neked vacsit az étteremből!
A konyhába érve egy papírzacskót tett le a pultra. Én azonban most képtelen lettem volna bármit is enni.
- Beszélnünk kell! - közöltem vele, amint újra rám nézett.
Túl akartam lenni ezen az egészen. A beszélgetésen, ami ránk várt. És a következő heteken.
- Gyere, üljünk le! - mutattam a kanapé felé.
- Rendben! - felelte Vincent és követett a nappaliba. - Miről van szó? - kérdezte.
Leült az egyik fotelbe és szembefordult velem. Nagy levegőt vettem és a közepébe vágtam a dolgoknak.
- Terhes vagyok - közöltem vele szárazon, és a reakcióit figyeltem.
Közben pedig arra gondoltam, hogy vajon Kaj hogyan reagálna erre a hírre? Vincent tekintete néhány hosszú pillanatra elkomorult, az apró ráncok a szeme mellett elmélyültek.
- Ez hogy lehet? - nézett rám tanácstalanul.

Ez hogy lehet? Jó kérdés. Én is feltettem már maganak párszor. Vagy inkább pár tucatszor. Hiszen a fogamzásgátló tabletta Pearl-indexe 99. Lehetetlennek tartottam, hogy terhes legyek, a fürdőszobában, a kád szélén mégis ott volt rá a bizonyíték. Nem is egy példányban. A digitális Clearbaby teszt szerint már a hatodik hétben voltam. A kávé illatától is undorodtam, ráadásul már két hete késett, amit persze mindaddig nem vettem komolyan és csupán az érzelmi stresszre, a Kajjel való szakításomra fogtam, ameddig két nappal ezelőtt ki nem hánytam a reggeli kávém.

Aztán csak ültem ott a kanapémon. Kezemben a pozitív terhességi teszttel. Ami egyszerűen képtelenség volt, mert gyógyszert szedtem. Az eszem nem fogta fel, amit a szemem látott és közben rám sötétedett a lakás.

6 hét. 4 hét a peteérésemtől számítva. Akkor dobott ki Kaj. Majdnem pontosan egy hónapja szeretkeztünk az irodájában. És előtte való nap lefeküdtem Vincenttel is.

Hogy lehet ez? Megtartsam? Elvetessem? Ki az apa? Ez a négy kérdés keringett napok óta a fejemben. És fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Egyszerűen nem tudtam magam elképzelni egyedülálló anyaként. Boldog családot, szerető férjet, gyereket és apát a gyerekemnek, csak ennyit szerettem volna az életemtől. És sikerült teljesen szétcseszni a vágyaimat, meg az életemet is. Valószínűleg Kaj tudni sem akarna a gyerekről. Vagy ha tudna is róla, akkor maximum havonta küldene pénzt, gyerektartásra. És engem a hányinger kerülgetett a pénzért megvett apaság gondolatától. Vagy a hormonjaimtól. Vagy mindkettőtől.

És hiába szerettem volna, nem voltak válaszok a kérdéseimre.
- Azt hittem, hogy gyógyszert szedsz! Orvosnál voltál már? - kérdezte tőlem Vincent és számonkérés volt a hangjában, de megértettem az érzéseit.
Joga volt tudni a részleteket.
- Igen, szedtem a bogyót és mégis. Az orvosom, akinél délután jártam, azt mondta, hogy valószínűleg az a sok fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő zavarhatott be, amit a karomra szedtem.
Vinc még mindig csodálkozva nézett rám, de aztán a ráncai lassan kisimultak, és egy kedves mosoly jelent meg a szája szegletében, ami a következő pillanatban széles vigyorrá változott és a szemei huncutul csillogni kezdtek. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy sosem fogom megtudni, hogy Kaj hogyan reagálna.
- Kirsten! Ez csodálatos! - lelkendezett, és a lábaim elé térdelt, kezébe fogta a kezemet.
Még nem engedhettem meg neki, hogy ennyire lelkes legyen.
- Pár órával azután, hogy együtt voltunk, lefeküdtem Kajjel is. Ezt tudnod kell.
- Értem - felelte röviden és a mosoly eltűnt az arcáról, de a csillogás még mindig ott volt a szemeiben. - És Kaj tudja már?
Megráztam a fejem.
- Nem. És nem is akarom, hogy valaha megtudja! - feleltem, Vincent arca pedig máris újra felvidult.
- Ha akarod, már holnap feleségül veszlek!
- Nem is érdekel, hogy kié a gyerek? - szóltam közbe meglepve.
- Tudod, hogy szeretlek!
- És ha Kajé? És ha nem is hasonlít rád?
- Nem érdekel! Rád fog hasonlítani. Biztosan ugyanolyan gyönyörű kislány lesz, mint az anyukája!
- Én viszont tudni akarom kié a gyerek! - közöltem vele ellentmondást nem tűrően.
És ő csodálkozva nézett rám. Meg akartam neki magyarázni, hogy mi járt a fejemben.
- Van egy kis spórolt pénzem. Van egy genetikai labor, ahol ezt vérvételből kiderítik. Ha tiéd a gyerek, akkor hozzád megyek és megszülöm a gyerekünket. Feltéve, ha az előbb jól érettem, és megkérted a kezem - mosolyogtam rá.
- És ha Kajé a baba? - kérdezte és már nem csillogtak a szemei.
- Akkor nem tartom meg. Képtelen lennék úgy élni, hogy akárhányszor a gyerekemre nézek, mindig ő jusson eszembe. Ezt...
- De az a gyerek nem tehet róla... - vágott közbe ingerülten.
- Ezt még te sem kérheted tőlem, Vincent! - emeltem fel én is a hangom.
Vincent visszaült a fotelba. Az arca elkomorult, a ráncok újra elmélyültek a szeme mellett.
- Akkor én azt hiszem, most inkább megyek, Kirst! - szólalt meg néhány másodpercnyi gyilkos csend után. - Azt még áruld el kérlek, hogy mikor lesz a vérvétel?
- Nagyjából három hét múlva. A 9. héten.
- Értem. Akkor van három hetem, hogy meggyőzzelek.
- Meggyőzz? Miről?
- Hogy bármi is a teszt eredménye, tartsd meg a babát és gyere hozzám feleségül.
Nem akartam elvenni a reményét. Végül is volt rá ötven százalék esély, hogy az övé a gyerek. Bólintottam.
- Hátom hét. Aztán minden kiderül.
- És természetesen én fizetem a teszt költségeit! - közölte velem határozottan.
És én meg sem próbáltam ellenkezni, tudtam, hogy teljesen felesleges lenne.
- És kérlek szólj, ha bármire szükséged van! - folytatta. - Vitaminra, kajára, pénzre, bármire... - nézett rám tanácstalanul.
- Köszönöm, Vinc! De azt hiszem, meg tudom oldani. Felnőtt nő vagyok. Van munkám és rendes fizetést kapok a főnökömtől - próbáltam enyhíteni a feszültséget, ami szinte kézzel foghatóvá sűrűsödött közöttünk - , ha esetleg elfelejtetted volna - mosolyogtam rá.
- Nem felejtettem el! - nézett rám sértődötten.
Hiába, sosem voltam túl jó a poénkodásban.
- De kérlek, tényleg szólj, ha bármiben segíthetek! - mondta megenyhülve, és felállt a fotelből.
- Úgy lesz, Vinc! - ígértem meg neki. - És köszönöm!
- Maradj csak... Kismama... - mosolygott rám. - Kitalálok egyedül is! Holnap beszélünk!
Lehajolt hozzám, adott egy puszit a homlokomra. Én pedig újra egyedül maradtam a gondolataimmal és a kétségeimmel.