Mr Szigorú

24. Kirsten - a hepiend után 1.

- Mi ez a nagy titokzatosság? - kérdeztem Kajt, miután bevezetett a játszószobába és leültetett a pamlagra.
- Tessék, ezt idd meg! - nyomott a kezembe egy poharat válasz helyett. - Mimóza a mimózának.
- Vicces - nyújtottam ki rá a nyelvem, aztán belekortyoltam az italba.
- Fenékig! - szólt rám, amint leengedtem a poharat a számtól.
- Szóval szükségem van az alkoholra ahhoz, amire készülsz... - gondolkodtam hangosan.
És nem hangosan pedig azon, hogy vajon mire számíthatok ma este tőle. Nem volt kétségem afelől, hogy ennyi együtt töltött idő után sem esik nehezére meglepnie engem.
- Csak idd meg, oké? Tudod, hogy szeretem, amikor engedelmes vagy - felelte lágyan.
Pontosan tudta, hogy mivel vegyen le a lábamról. Nem mintha nehezemre esett volna meginni egy pohárral a kedvenc koktélomból.
- És mikor vehetem le a szememről ezt a buta sálat? - kérdeztem tőle felé nyújtva az üres poharat.
- Ha ennyit nyavajogsz, akkor lehet, hogy meg sem engedem, hogy levedd! - felelte szigorúan és hallottam, ahogy becsukja a szoba ajtaját.
- Pfff... - fújtam egyet. - Tudod, hogy annyira nem szeretem a meglepetéseket... - nyafogtam tovább.
- Ezt szeretni fogod... - válaszolta és hallottam a hangján, ahogy mosolyog. - Nyújtsd a kezed a fejed fölé! - kérte tőlem, mire én bizonytalanul néztem rá, vagyis abba az irányba, ahonnan a hangját sejtettem.
- Csak nyújtsd a kezed, kislány! - ismételte meg, mire én egy nagyot sóhajtottam és a fejem fölé nyújtottam a kezem.
Ő megfogta és rácsatolta a bilincseket.
- Köszönöm! - mondta, de a hangja ahhoz képest, hogy az előbb még mellettem állt, most túl távolinak tűnt.
Valami nem stimmelt, de nem tudtam tovább gondolkodni, mert az állam alá nyúlt, kissé felemelte a fejemet és megcsókolt. Lágyan és puhán, talán óvatosan.
De az a száj, ami az enyémhez ért, nem Kajé volt. Ahogyan az illata sem. Bár valahogy mégis ismerős volt, de egyelőre nem akartam elhinni, hogy mibe csöppentem.
- Kaj? - kérdeztem bizonytalanul.
- Igen, kislány? - kérdezett vissza és határozottan nem a közelemből szólt a hangja.
- Ki van még itt rajtunk kívül? - vontam kérdőre és éreztem, hogy minden idegszálam megfeszül attól, hogy nem tudom, hogy kivel akar Kaj megosztani engem, sőt még inkabb attól, hogy bárkivel is meg akar osztani a beleegyezésem nélkül.
De válasz helyett újra az az ismeretlen-ismerős száj tapadt az enyémre és a szájhoz tartozó kéz pedig végigsimított az arcomon.
- Boldog születésnapot, hercegnőm... - suttogta az ajkaimnak.
- Marcus? - kérdeztem csodálkozva és ha eddig nem voltam eléggé frusztrált, akkor most az lettem.
- Igen, hercegnőm, én vagyok az - felelte és levette a fejemről a sálat.
És tényleg ő volt az. Teljes valójában. Fehér ingben és fekete farmerban, az imádnivaló apró kontyával a feje tetején és mezítláb. Pislogtam páratat, hogy tényleg jól látok-e, aztán a tekintetemmel Kajt kerestem, aki az öblös fotelban ült, amit most az András-kereszt elé húzott, ahonnan tökéletes rálátása nyílt a kúrópamlagra. És szintén fehér inget és fekete farmert viselt. Mintha előre megbeszélték volna, hogy mit vesznek fel.
- Mi folyik itt? - kérdeztem tőle. - Miért van itt Marcus?
- Ő a szülinapi ajándékod - válaszolta olyan egyszerűen, mintha csak azt mondta volna, hogy az ég kék. - Talán még egy masni is van rajta valahol - tette hozzá egy sokat sejtető mosollyal, de én még mindig nem értettem semmit.
- Úgy érted, hogy...?
- Pontosan úgy. Ketten fogunk boldoggá tenni - válaszolta Kaj az előbbi egyszerűségével.
- Ha te is szeretnéd. Természetesen csak akkor. Semmi kényszer - vette át a szót Marcus és én újra ránéztem.
És nem tudtam, hogy mit gondoljak. Segítségkérőn néztem Kajre.
- Csak engedd el magad! Ne akarj semmin gondolkodni! - mosolygott rám. - Csak hagyd, hogy boldoggá tegyünk...
De én nem csak azt nem tudtam, hogy mit gondoljak, hanem azt sem, hogy mit mondjak. Újra Marcusra néztem. Annyira szép volt és valóságos. Amióta újra együtt voltam Kajjel, nem engedtem meg magamnak egyetlen mocskos gondolatot sem Marcus-szal kapcsolatban, pedig jók voltunk együtt és hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem hiányzott az, ami köztünk volt.