Nélkülem |NaruHina ff|

40: Temetés

„A pánik teljesen lebénított, csupán egy szót bírtam ismételgetni: „Kiba"."

Késő estére járt már, de még mindig egy bizonyos kórházi ágy mellett gubbasztottam. A lámpák fénye beszűrődött az ajtó alól, ezzel kis fényt adva a sötét szobának. Dolgozók halk beszélgetése hallatszódott, ahogy a folyosón haladtak. A kis helyiségben meleg levegő volt, de ugyanakkor fűlött. Az ablakot nem akartam kinyitni, hiszen tél lévén fagyos idő uralkodott, akkor is ha már bőven az évszak végén jártunk.

Fáradtan a szuszogó fiú felé fordultam, aki nyakig bebugyolálva aludt. Súlyos sérülése miatt szinte állandó altatásban volt. Az orvos szerint akár egy teljes hónapig tarthat a felépülése. Kezemmel az államat támasztva néztem ki a sötétségbe azon merengve, hogy megérte -e. Megérte -e elszöknöm, felkutatni a szőkét, megérte -e átélni a műhalálokat, hogy aztán a háborúban harcolva ismét a karjai közé kerüljek, majd hetekig eltűnjek.

Tudtam, hogy haragszanak rám, nem csak a szüleim, hanem a közelebbi barátaim, akik betegre aggódva magukat, halottnak hittek, és gyászoltak a többi elesett rokonnal, haverral, ismerőssel.

A szerelem soha nem volt egyarcú. Képes megmutatni milyen egy csalódás, vagy egy végzetes hibába taszít, elragad a szeretteidtől, esetleg a mélybe ejt. Bármennyire is szerettem volna az igazat mondani magamnak, eltemettem az érzéseimet, ezzel együtt azt a bizonyos maszkot viselő, kékszemű srácot is. Akár szerelmes voltam belé, akár nem, senki sem bánthatta a csapattársaimat, főleg Kibát nem. Kiba folyton a kedvemben akart járni, mindig mellettem állt, segített, ha kellett felvidított és én mit tettem érte? Na, ez az: semmit.

Nehezen visszafordítottam az arcomat az ablak felől, majd az alvó fiúra pillantottam, aki továbbra is békésen pihent. Némán a szemben lévő falra néztem, ahol a ismétlődő kattogással egy óra mutatta az időt. Sóhajtva álltam fel az ágy melletti székről, aztán Kiba karját megsimítva az ajtó felé léptem és csendesen elhagytam a kórház 309-es szobáját.

Kifele úton elhaladtam pár dolgozó mellett, akik valahova sietősen lépkedtek. Éppen nyitottam volna az ajtót, amikor egy ismerős színű haj kupacot pillantottam meg.

- Sakura? – suttogtam.

A lány kíváncsian pillantott felém és felegyenesedett. Haját kisöpörve az arcából elmosolyodott, aztán felém lépett.

- Szia Hinata! Hogy vagy? Ma is Kibához jöttél? – kérdezte, majd meg sem várva a válaszomat, folytatta is – Hallottál azokról a pletykákról, hogy Naruto visszatért? Tökre fura, nem? Azt hittem meghalt, hiszen ott voltam a temetésén, de ezek szerint élteben van. Egyesek azt mondják, hogy a központban tartózkodik éppen. Kíváncsi vagyok mikor láthatom.

Némán bámultan a kórház tiszta padlóját, fejemben pörgetve az elmúlt napokat, akár heteket, visszaemlékezve arra a bizonyos napra, amikor visszatértünk, vége lett a háborúnak, elvesztettem Neji-niit és Kiba megsérült. Mint később kiderült, Sakura volt, aki segített a sérült a fiún, és stabilizálta az állapotát. Valószínűleg őt láttam mielőtt sokkot kaptam volna.

Emlékszem, amikor magamhoz tértem, már az otthoni ágyamban feküdtem, nedves borogatással a fejemen. Már bőven éjszaka volt, de én egyből a kórházba akartam menni, viszont apám nem engedett el. Bosszúból az ablakon keresztül szöktem meg, bebizonyítva, hogy már nem vagyok az az aranyos kislánya, aki voltam.

Mire a klinikához értem, már hajnalodott. Lassan beléptem az intézetbe, majd Kiba felől érdeklődtem, de nem engedtek be, mondván, hogy csak közeli családtagok látogathatják meg, barátok csak később.

Bosszúsan kullogtam haza, nem is foglalkozva a szidással, amit a meglógásért kaptam. Ugyanazon a napon rendezték meg a háborúban elesettek temetését, amire ugyan elmentem, viszont nem tudtam koncentrálni, és fejben teljesen máshol jártam. Csak akkor figyeltem, amikor Neji neve hangzott el. A szertartás után a családommal együtt visszatértem a Hyuuga birtokra, aztán újra elmentem a kórházhoz. Tisztán emlékszem, hogy ezúttal sem engedtek be, ezért minden áldott nap megpróbálkoztam bejutni a sérült barátomhoz.

A mai nap lehetett a harmadik alkalom, amikor engedélyt kaptam a látogatásra.

Összeráncolva a szemöldökömet az előttem álló rózsaszín hajú lányra néztem, majd elmosolyodtam. Fejemmel lágyan az ajtó felé bólintottam, aztán kiléptem a hűvös téli, éjszakába. A -mostanra már megszokott- útvonalon mentem, elhaladva egy éjjel-nappali mellett. Csendesen rugdostam az út menti kavicsokat, figyelve a házak sötét, vagy éppen világító ablakait. Elértem egy kereszteződéshez, ahol balra fordulva már az otthonom felé közeledtem.

Belépve a kapun, felléptem a tornácra, majd az ajtót eltolva bementem a lakásba, amit már teljes sötétség takart. Némán a lépcső felé vettem az irányt, és az emeletre érve beléptem a szobámba, ahol egyből az ágyamra dőltem le. Már éppen az elalvás szélén jártam, amikor valami ismétlődő hang ébresztett fel: kopogás.

Haliii

Remélem tetszett!
Imádlak titeket, köszönöm, hogy olvastok!
Puszi-puszi!!
Szeretek mindenkit! <<3
(～￣▽￣)～ lol