Nélkülem |NaruHina ff|

44: Rózsák

„Inkább a kórház előtt véreztem volna el, minthogy ezt a kínzást megint újra átéljem"

Levegő. Lélegzés. Néhány elfeledett fogalom egy félholt személy számára. Meleg. A puha ágy selymes cirógatása. Alap dolgok mindenki életében. Testvérek. Barátok. A húgod kacaja. Mind elfeledett élmény.

Körbe ölel és eltakar. Darabokra szaggat, miközben a lélek utolsó ép darabkáját is felemészti. Megfoszt mindentől, amit eddig az ember a sajátjának vallott valaha. Másnéven: sötétség.

Sötét. Van, volt, lesz. Vér. Sebek. Egy kis, vörös patak, ami meglop az emlékektől, magával ragad mindent, majd lassan elfolyik, üresen hagyva egy kárhozatalra ítélt testet.

Rózsák. Mély piros színben pompáznak. Nem hervadnak el, ez nem megengedett. Illatuk sincs, épp úgy, mint ennek az árnyas zugnak. Szagtalan fagyos hely.

Színtelen. Színtelen, mint a színező, amit az óvodás kisgyerek már sose fog befejezni. Sose fogja kiszínezni, sose fog adni neki egy esélyt a virágzásra, a pompázásra. Elítélt kis színező. Színtelen marad, mint a lány, akiből kiöltek mindent. Nincs senki, aki megmentené, aki feltöltené. Egyedül van, ez nem fog változni, bele kell törődnie.

Egyenlőség. Az élet gyakorlatilag erről szól. Minden kiegyenlítődik. Ha rosszat teszel, visszakapod. Ez történt ezzel a földön kuporgó szerencsétlennel is. Vérében fürdik éjjel-nappal. Mártózik benne, várva a gyógyulást, ami csupán azért történik, hogy utána újra felszaggathassák a hegeket, a húst.

Fegyverek. Eszközök, amiket bármilyen célra lehet használni. Jelen helyzetben egy büntetés végrehajtására.

Emberek. Táncot járnak. Keringőznek, nevetgélnek. Néha kicsit megtapossák a szánalmas élőlénynek titulált roncsot a talajon. Esetleg csillogó ékszerekkel díszítik fel. Számtalan ezüstösen csillogó tárgy ékesíti már a haldokló testét, de ez még mindig nem elég látványos a mulatóknak. Gyorsan értesítik egymást:

- Hozzatok még!

És ezzel körbeér a kör. Kezdődik az egész elölről. Csak a rózsák állandóak. Azok nem rohadnak, ellentétben az olykor szép lánnyal, akinek teste mára csupán egy elhasznált, rongyos ruhacafatra hasonlít.

Képek. Folyamatos a vetítés. Nem lehet megállítani. Boldog pillantok játszódnak le. Bár előfordul némi szomorú is. De ezt az emberek nem szeretik. Ilyenkor ismét karácsonyfát készítenek a félholt vörös rózsából. Újra- és újra. A hervadás nem megengedett.

Február. 26 - Kórház

A kórház előtt további két holttestet találtunk a tömegmészárlás után. De az elkövetőt még mindig keresik. Mindkét áldozatnak volt fejpántja, bár az egyik át volt húzva. A testeken jelentős sérülések voltak, amik később halálhoz vezettek. A testek kishíján felismerhetetlenné roncsolódtak. Egyiküket biztosan a civilek haláláért felelős személy végezte ki, míg a másikukban nem vagyunk biztosak. Jelenleg orvosi vizsgalátok alatt van a teste. További információ elérése esetén értesítjük.

Március. 5 – Temetés

A nap, amikor az ominózus balesetet elszenvedőket eltemetik. Átkozott egy nap. Alig lett vége a háborúnak, de a falu még több embert veszített kis időn belül. Rengetegen gyászolnak. Családok szakadtak szét, gyermekek váltak szülőtlenné, idősek vesztették el unokáikat. Ráadásul bátor shinobik áldozták életüket mások megmentése érdekében. A temető feketébe öltözött. Megtelt emberekkel. Emlékekkel. Sírással, zokogással, jajgatással. Virágok váltottak tulajdonost, helyet. Majd az emberek lassan elszivárogtak a helyszínről. Naplementére már csak egy fiatal fiú bámulta megrökönyödve az egyik sírkövet. Az ő könnyei nem folytak. Már nem maradt folyadék a könnycsatornáiban. Szemei fel voltak dagadva, az arcával együtt és tekintete csak úgy vöröslött, ahogy egy nevet olvasott újra- és újra. Mintha nem hitt volna, abban, amit lát. Lábai megroggyantak, aztán egy halk puffanás kíséretében térdre esett, még mindig a márványt bámulva. Mély piros rózsák. Nem egyéb fehér virágok. Rózsák. Vörösek. Amik színüket vérből nyerték.

Március. 18 – Öngyilkosság

(...) - Visszatérve a két halott fiatalra a kórház előtt... Meg tudná mondani, hogy pontosan mi történt?

Hümmögés töltötte be a helyiséget, majd egy érces hang szólalt meg:

- Hm. Minden lehetőséget számba vettünk. Elméleteket folyattunk...de a test teljes átelemzése után se tudtuk megmondani, hogy mi történhetett vele. Hogy...hm. Hogy is mondjam? Hogy mitől lett ennyire groteszk. – a rekedt hang tulajdonosa megköszörülte a torkát – Ha ez a fiatal lány itt, - mutatott félre – nem kért volna meg, hogy mutassam meg neki a holttestet, valószínűleg soha nem jöttünk volna rá, mi eshetett meg valójában. Sakura, kérlek! – szólította meg a hang a várakozó fiatalt.

A lány előrelépett. Fáradt szemeit az őt körülvevő kíváncsian várakozó emberekre fordította, majd kifújta világos haját az arcából. Sóhajtott egy nagyot, aztán belekezdett. Nem tétovázott, hanem egyből közölte a tényt:

- Öngyilkosság. – Sugdolózás. Pisszegés. Végül ismét csend. – Hadd fejtsem ki!

- A baleset napja –

„Inkább a kórház előtt véreztem volna el, minthogy ezt a kínzást megint újra átéljem"

Vér. Vörös tenger borított mindent. A falakat. A földet. A hullákat az út minden részén. És a lányt is, aki a kórház bejárata előtt készült kilehelni élete utolsó szikráját. Halványan lélegzett csupán, ruháját pirosra festette a halál színe.

A lépcső aljában egy személy állt. Kizárólag nézni tudta, ahogy elszivárog, megszűnik valaki, aki számára fontosabb volt minden élőlénynél. Nem mozdult. Nem kiáltott. Nem zokogott. Csak bambult. Percekig. Órákig. Napokig. Ki tudja meddig? Aztán végre megindult fel a lépcsőn. Először lépkedve, majd futva sietett a sebesülthöz. A lány már rég eszméletét vesztette, nyöszörgött. Hogy a fájdalomtól, vagy valami mástól, azt nem lehetett megállapítani. Meg fog halni. Villant át a fiú agyán, majd a félholt lány mellé rogyott, karjait a reszkető teste köré fonta és próbálta memorizálni az illatát, de a vér elcsúfította azt is. Mint, ahogy minden egyéb közös emlékét a haldoklóval kapcsolatban.

Némaság. Csönd volt, leszámítva a rohanó pulzust, ami megtöltötte a fület. Hangot adott a pániknak, amely a fiatal fiúban tombolt.

Harag. Újabb érzelem, újabb arc, újabb reakció. Önmarcangolás, amiért valaki olyannak esett bántódása, akihez különleges kapcsolat fűz. Különösen, ha a hiba elkövetője nem más, mint a tükörképed. Gyilkos vagy, lettél, leszel.

A metsző süketséget halk, szenvedő zihálás szakította meg. Ezen hangokat pedig lágy hópihék hullása fagyasztotta be. A kis fehér szemcsék befedték a környéket; a vérben fürdőző testek világos ruhákba bújtak, fájdalmukat elfújták a szélben ringatózó milliók szótlan csillogása.

Könnyek. Általában potyognak, zuhognak, menekülnek az ember arcáról, próbálják elérni céljukat, a talajt. A talaj most a haldokló lány homloka volt, ahonnan csíkot húzva tovább gördült, míg le nem csöppent az álláról. Fagyosan sírt az ég. Vele együtt a gyászoló fiú, akinek szemében a felemás-hajú kis törékeny test még mindig fölülmúlta az ékes kristályokat, kincseket, mindent, aminek értéke volt. Számára maga a lány volt az érték. És most ez is kicsusszanni készül az ujjai közül. Tenyerén, - mint a homok a sivatagi szellőben, - elillanni készült. Helyet változtatni. Testet, világot.

Mozdulatlan. Mozdulatlan, akár egy kibelezett őztetem. Nem lélegzik. Nem suttog senkinek a fülébe többé. Nem ölel át lágy kacaja. Nem csiklandoz többé puha haja. Nem melegít fel testhőjével. Nem kutat föl, nem ment meg, nem segít már. Mert elmúlt. Ellentétben a fiúval. Ő visszatérhetett, megtehette. De a lány...Ő már nincs többé. Földi maradványait hátrahagyva egy új univerzum dimenziójának kapujában áll, kémlelve a fényességet, ami kimentette végtelen szenvedéséből. Vörös rózsák, itt az ideje elhervadni.

Boldog szenvedést mindenkinek, aki holnap felvételit ír!^^