Nélkülem |NaruHina ff|

36: Belépni tilos!

Ígéretet tettünk, hogy hazamegyünk, el innen az isten háta mögül. Ígéretet tettünk, mégis máshogy történt. Borult az előre kitervelt út, borult a happy end. És nem, most nem halt meg a szőke srác sem. Csupán nem volt hova hazatérni. Egyszerűen már nem létezett olyan, hogy otthon. Tudtam, sőt tisztán emlékeztem Konoha újjáépítésének kezdetére. Viszont mire elértük a város határát, nem volt mit annak nevezni. Egyszerűen megszűnt létezni, igaz magam se tudtam miért.

Mivel a háború elején megsérültem,  majd eszméletemet vesztettem, fogalmam sem volt mi történhetett az alatt az idő alatt, amíg az épületben tartózkodtam. A kékszemű pedig alapból tudatlan volt, hiszen hónapokkal ezelőtt tűnt el, mellesleg többször is, hogyismondjam "meghalt". Visszatérve: élet helyett egy hatalmas kráter tátongott a falu helyén.

Ködös gondolatokkal léptem közelebb a lyuk széléhez, amikor valami szilárdhoz ütköztem, de nem láttam magam előtt semmilyen akadályt. Zavarodottan bambultam az előttem elterülő semmibe, erősen fókuszálva. Az engem követő fiú észrevette a fennakadásomat, így mellem lépve beleboxolt a levegőbe, ám ezúttal semmi nem történt. Furcsán nézve rám lépdelt tovább egyre közelebb haladva az előttünk tátongó mélyedés felé.

Narutót utánozva próbáltam én is beljebb jutni, de valami folyton felfogta az ütéseimet, bárhogy mozdultam. Kétségbeesetten néztem a távolodó alak után, aki rám sem hederítve lépdelt tovább. Idegesen felhorkantva aktiváltam a szemtechnikámat, majd a kezemet felemelve nyomtam azt a láthatatlan akadálynak. Ekkor nagymennyiségű chakra rajzolódott ki előttem, felfedve ezzel egy rejtett justut. Szemforgatva kiabáltam a fiú után, akinek esze ágában sem volt megvárni engem.

Fogalmam sincs hány átkozott percig  ordibáltam a srác nevét, mire az végre meg is hallotta az üvöltözésemet. Mondhatom eléggé berekedtem, de legalább ismét volt társaságom. Csak halkan említem, hogy kedves utazótársamnak elég sokáig tartott elmagyarázni, hogy mégis miért nem tudok beljebb jutni, így ismét időt vesztettünk. Ááá, nembaj, nem üldöz minket egy pszichopata állat, aki kísérletek akar végezni a szőkén... nyugodtan vesztegessük azt amiből a legkevesebb van.

Szóval, egy bajunk volt: engem miért nem enged be a jutsu ha Narutót igen. Fáradtan húztam a térdeimet az állam elé, majd a kezemmel átkarolva a lábamat pihentem. A fiú lemondóan görnyedt előttem, amikor egy teljesen random kérdést tett fel:

-Mondd, volt valaha valami közöttünk? - mutogatott oda-vissza a mutatóujjával.

Fogalmam sincs, hogy csináltam, de a fejem nem borult pirosba, igaz kicsit zavart voltam, mégsem pirultam el. Sajnos ameddig agyaltam, nem vettem észre az eltelt időt, így egy szaggatott sóhajra kaptam fel a fejem. A kékszemű a földet bámulva piszkálta a fagyos fűcsomókat, próbálva ignorálni a kialakult kínos szituációt.

Szomorú mosolyra húztam az ajkaimat, majd halk, rekedt hangon szólaltam meg:

- Fogalmam sincs. Volt, hogy történt pár belsőbb dolog köztünk, de nem hiszem, hogy emlékszel rájuk. - hallgattam el. - Bár... - emeltem fel a fejem, mire egy életteli szempárral találkozott a tekintetem. A fiú arca lassan elpirult majd zavartan sütötte le a szemét, valamit az orra alatt dünnyögve.

Nevetve álltam fel mellőle, aztán kiropogtatva magam hátrébb húzódtam, majd rohanni kezdtem a kráter felé. Félúton járhattam amikor belecsapódtam az akadályba, ami ezúttal sem engedett tovább.

Egész nap próbálkoztunk, minden alkalommal eredménytelenül. Lassan esteledni kezdett, és mivel a nap sem melegített tovább, visszakúszott a dermesztő hideg a ruháink alá. Vacogva dörzsöltem a kezeimet, egy kis meleget remélve. Eközben Naruto elment fát szedni, ameddig én folyamatosan próbáltam átjutni a justun. Nyilván sikertelenül. A sokadik alkalommal tudatosult bennem, hogy csak akkor juthatok át ha az akadály készítője úgy akarja. Csalodottan dobtam le magam az egyik fa törzséhez, de szinte egyből felpattantam a fagy miatt. Mérgelődve vártam mikor ér vissza a gyújtóst gyűjtő fiú, amikor sietős léptek ütötték meg a fülem. A srác az egyik magasabb bokor mögül kiugorva közelített felém. Futólépésben sietett hozzám, majd a kezet a számra tapasztva húzott be az egyik tölgy árnyékába. Idegesen hümmögtem, de nem jött válasz. Türelmetlenül haraptam rá a fiú kezére, aki a végtagját elkapva szisszent fel, majd komolyan a szemembe nézett.

- Itt van... maradj csendben! - suttogta elhaló hangon.

Halii!
Nagyon remélem, hogy senki sem tervezi a kivégzésem...🥺
Ha tetszett:💫💬❤
Puszizlak titeket, 😘🥰sziasztok!
Kövi rész lassan érkezik!
Byee~🤗🤧