Nélkülem |NaruHina ff|

43: Vörös

⚠️TW⚠️: egyes részeken káromkodás, ember kínzás, aki nem bírja ne olvassa el!

„Aztán elrugaszkodott, és beleveszett az éjszaka sötétjébe."

Szokásos nyüzsgés lepte be a kórházat; orvosok rohangáltak, nővérek segítettek a betegeknek vagy sérülteknek, rokonok jöttek meglátogatni az épületben tartózkodó családtagjukat.

Némán sétáltam végig a tiszta, fertőtlenítőszer szagú folyosókon, keresve Kiba szobáját. Ugyanaz volt útvonal, mégis annyira máshogy éreztem magam, mint eddig. Talán szánalmas volt tőlem, hogy összetört kis szívecskémet egy beteghez mentem ápolgatni, de ezen a ponton úgy gondoltam, már nincs nagyon mit vesztenem.

Lassan elértem a barátom szobájához. Egy pillanatra tétováztam. Miért is járok én folyton Kibához? Hogy tudjam, hogy jólvan, egy ideig még nem fog felébredni, de itt van nekem, vagy azért, hogy a mérhetetlen önsajnálatommal elárasszam? Mondjuk úgysem hallja...akkor meg?

Már a kilincsre helyeztem a kezem, arra készülve, hogy benyissak, amikor beszélgetést hallottam belülről. Egy női hang magyarázott valamit türelmesen, újra és újra, mintha meg akart volna értetni egy tényt valakivel. Ekkor egy kiáltás szűrődött ki a helyiségből. A szemeim tágra nyíltak; hiszen ismerem ezt a hangot! Ez biztosan Kiba! De Kibának nem kellene kómában feküdnie? Csendben aludnia, ahogy eddig tette?

Idegesen lenyomtam a kilincset, amit eddig hevesen szorítottam és beléptem a szobába, ahol egy fiatal lány állt, megpróbálva a barátomat az ágyában tartani. Gondolom a fiúnak szánt szándéka volt egyből meglógni a kórházból, csak balszerencséjére egy alkalmazott pont arra járt. A hirtelen betoppanásomra mindketten felém kapták a tekintetüket. Kiba meglepetten, míg az ápolónő majdhogynem esedezve nézett rám, némán segítséget kérve, hogy valahogy magyarázzam el a srácnak, még ágyban a helye. Ha tetszik ez neki, ha nem.

- Kiba, te... - Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a fiú felé vetettem magam és a nyakába ugrottam. Szorosan köré fontam a karjaimat, beszívtam az illatát, bár a kórház jellegzetes tisztítószer szaga kissé elnyomta azt. De ez nem számított. Kiba élt. Lélegzett. És, ami a leglényegesebb: ő nem hagyott itt. Kiba lassan végigsimított a hátamon, majd visszaölelt. Észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott. Pedig az a pár hét, amíg öntudatlanul feküdt, borzalmas volt számomra. Állandóan itt gubbasztottam mellette, egészen hajnalig, remélve, hogy felébred. És felébredt. Én pedig soha nem engedem el többé.

Lassan felemeltem a fejem, hogy Kiba szemébe nézhessek. A haja most kissé hosszabb volt a szokásosnál, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem állt jól neki. Rámosolyogtam, majd a nővér felé fordultam, aki kissé zavartan pillantott vissza rám, aztán megköszörülte a torkát, erőltetetten elmosolyodott és elmotyogva valamit kilépett a szobából. Határozottan félreértett valamit. Amint becsukódott mögötte az ajtó, újra a barátom felé fordultam. Ismét végig néztem az arcán. Azok a barna szemek, a jellegzetes mosolya, amivel most is lenézett rám. Annyira hiányzott!

- Nagyon szar volt nélküled, ugye tudod? – mondtam halkan. Ekkor eszembe jutott, hogy eredetileg miért is akartam idejönni. Bűntudatosan beharaptam az ajkamat. Fájt. Nem csak a szám, amit olyan erősen szorítottam a fogaimmal, hogy szinte vérzett, hanem az érzés, amikor egyedül lettem hagyva. Bár most volt társaságom, ráadásul egy eléggé fontos személy, aki miatt többet aggódtam, mint másért valaha, mégsem voltam elégedett. Önző dolog ez tőlem? Eléggé az. De nem tudtam mást tenni. Hiába próbáltam elfojtani azt a bizonyos, egyre-egyre feltörekvő érzést, úgy éreztem, hogy ha rögtön nem teszek valamit, akkor megfulladok.

- Kiba...én...nekem most... - Makogtam.

- Hinata? – Szólalt meg rekedtes, aggódó hangon. Tétován felpillantottam, aztán mégis elkaptam a tekintetem. El akartam mondani neki. De az mégis milyen lett volna, ha pont Kibának panaszoltam volna el, a történteket? Az tovább rontana ezen az amúgy is vészesen romló szituáción.