Nélkülem |NaruHina ff|

23: Ismét látlak

„Jó messze tőle, be a sátorba, egyenesen a takarók alá."

Már rég óta mozdulatlanul fekszem. Várom, amíg mindenki elalszik, hátha be tudok osonni az erődítménybe. A Nao-val történt dolgok eléggé felzaklattak, bár idővel biztos túlteszem magam rajta.

Egy fény osont el a ponyva előtt, majd lassan elhalványult. Itt az időm! Halkan felkászálódtam a földről, aztán kilestem egy résnyi nyíláson. Tiszta a terep.

Nesztelenül osontam a kráternek tűnő, robbantás iránya felé. Leugrottam a gödörbe, és az omladékhoz siettem. Figyelmesen körbe tekintettem a korom sötétben, majd bemásztam az építménybe.

- Huhh! – fújtam ki az eddig benntartott levegőt.

Szemeimmel a helyiséget kezdem pásztázni, amibe érkeztem. Fejből tudtam az utat, ami a laboratóriumba vezetett, de mégis megakadtam. Vajon, ha múltkor sem találtam meg a keresett fiút, akkor most mennyi esély van rá, hogy ott lesz? Elkeseredetten huppantam le a talajra, fejemet a kezeimbe temetve.

- Naruto-kun... merre vagy?

Naruto szemszöge:

Sírást hallottam, aztán néma csend. Nem érdekelt, mi történt, csak menekültem. Vissza a nyirkos, hideg szobámba. Lehet, hogy nem a legjobb megoldás volt, de ez az egyetlen hely, ahol eddig még nem találtak rám.

Mivel a férfit meggyilkoltam, semmi veszély nem fenyegetett, kivéve az ismeretlen személyek, akik a rejtekhelyet átkutatva kerestek valamit, akár valakit.

Hosszú óráknak tűnő ideig gubbasztottam a négy fal között. Emlékek cikáztak keresztül az agyamon. Az idejutásomtól, egészen mostanáig. Csupán a gondolatok a fejemben már-már fájtak.

Egy idő után elegem lett és kiviharoztam a helyiségből, egyenesen nekiütközve valakinek. Meglepődve pillantottam fel a földről. Egy lány állt előttem. Sötétlila haja a hátát súrolta. Levendula árnyalatú szemei könnyel teltek meg, ahogy rám nézett. Piszkos arccal, némán bámult, majd elindult felém. Ijedten hátrálni kezdtem, de ő nem állt meg, csak közelített. Karjait széttárva, egyre erősebben sírva.

Elegem lett. Hátat fordítva rohantam az ellentétes irányba, menekülve. Kiáltozást hallottam magam mögül, de nem álltam meg. Mindössze egyszer, ismétlem, egyelten-egyszer néztem vissza, azonban egyből megbántam. A lány a földre rogyva keservesen zokogott, folyamatosan egy nevet kiabálva. Egy nevet, melyet valamikor ismertem, ami mára már teljesen feledésbe merült.

-.-

Hinata szemszöge:

Szerencsére hagyatkozva az ellenkező irányba indultam meg. Sötét folyosókon, szobákon mentem keresztül. Ajtókat nyitogattam, aztán hirtelen az egyik bejárat előttem csapódott ki, majd nekiütköztem valaminek.

Kíváncsian szegeztem felfelé a tekintetem. Naruto-kun állt velem szemben, teljes egészében. Ködös, fáradt szemekkel bámult le rám, értetlen kifejezéssel. Éreztem, ahogy a könnycsatornáim megtelnek a bizonyos sós folyadékkal. Bőgve indultam el a fiú felé, de ő hátrálni kezdett, aztán később rohanni.

- Várj, Naruto! Hová futsz?! Naruto-kun!!! – ordítottam teli torkomból, viszont az említett személy még csak meg sem állt.

Mégis mit képzeltem? Talán, hogy..., mint egy romantikus filmben felkap, majd megpörget és szenvedélyes csókváltás után boldogan hagyjuk el a helyet? Én kis naiv!

A lábaim megremegtek, és a talajra estem. Sírva csapkodtam a földet. Olyan közel voltam! Miért kell szenvednem?!

-Ha ennyire szereted, menj utána! Ne hagyd, hogy elmenjen! Küzdj érte! – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Kisírt szemekkel néztem fel. Nao volt. Biztatóan mosolygott rám, aztán állával Naruto irányába bökött.

Ajkaimat halvány mosolyra húztam, majd feltápászkodtam és az halottnak hitt Uzumaki felé futottam. A fiú lefagyva állt a halvány fényben, mozdulatlanul. Remegve közelítettem felé, remélve, talán most nem rohan el.

Tisztában voltam vele, hogy Naruto már nem volt teljesen épelméjű, de az érzéseimen ez semmit sem változtatott. Megtettem az utolsó pár lépést, mire a srác előtt ácsorogtam. Ő csak nézett a csodás szemeivel, de azok most különös módon nem csillogtak. Kezemmel végig simítottam az arcán, aztán mosolyogva léptem oda hozzá és öleltem át.

- H... Hina... ta? – nyögte ki, könnyeket csalva a szemembe.

-Igen, Naruto-kun. Én vagyok az.

Sziasztok emberkék! 🤗
Megint csak remélem, hogy tetszett! 😸👻
Bocsánat, amiért ennyire szenvedősre sikerült, de na! Ilyen is kellett.
Nem dumálok többet... 🤣😂
Következő fejezetben találkozunk!
Csodálatos napot nektek! 😋❤️
Byeee~!