Nélkülem |NaruHina ff|

22: Újra az égbolt alatt

„Remegve bújtam el az egyik ép kapszula mögé, imádkozva, hogy nem vesznek észre. Csak legyen végre vége!"

Egy sátorban riadtam fel, emberi zajongásra.

„Hol vagyok?" – kérdeztem magamtól.

Egy ismerős arc hajolt elém. A fiú volt, akivel a fura építményben mászkáltam. Az emlékeim nem voltak teljesen tiszták. Üres tekintettel pillantottam az irányába.

- Jól vagy? – kérdezte. – Tudod, elég sokat aludtál, meg ilyenek... - aggodalmas nézése az őrületbe kergetett. Puffogva kitakaróztam, majd kiléptem a ponyva alól. Egyedül akartam lenni. Csak én, és a csodálatos, kudarcról szóló gondolataim. Pedig olyan közel voltam! Ha nem terít le a látvány... Már mindegy, hisz nem tudom visszatekerni az időt.

Nem néztem merre megyek. Egyszerűen csak szedtem a lábaimat és egy teljesen random irányba tartottam.

„Vajon Naruto-kun most, hogy érzi magát? Merre lehet? Neki is folyton a fejében vagyok, mint ő nekem?" – ilyesmi kérdések sorozata suhant át az agyamon.

Hirtelen oldalra hajoltam. Magam sem tudtam miért. Furcsállva a tettemet, bandukoltam tovább. Megint oldalra mozdultam. Mi van velem?? Idegesen figyeltem a testem minden kis mozzanatára, de bezzeg ekkor nem történt semmi.

- Arrghh! – morogtam mérgesen, majd visszafordultam, majd a többiek felé meneteltem.

Újra eldöntöttem a törzsem.

- Mivan már?! – ordítottam fel. Nem vagyok normál esetben ilyen forrófejű, de stressz hatására tört ki belőlem. Vagy nem is tudom, csak jólesett kiabálni.

Mondjuk, akkor is furcsának tartottam, hogy percenként oldalra hajolok, de nem volt mit tennem.

-.-

Mire visszaértem a táborba, már hála istennek nem csináltam a különös mozgást. Magamban jót nevetve léptem a magas, barna hajú srác mellé, akinek egy kósza mosoly jelent meg az ajkain. Vele mentem ajtókat nyitogatni.

- Amúgy, nem is tudod a nevem. – szólalt meg, még mindig vigyorogva. Felé pillantottam, oldalra döntött fejjel. – Nao vagyok. – mondta boldogan.

Régóta már, hogy nem láttam ennyire őszinte mosolyt. A szívem összeszorult, amikor a szeretteimre gondoltam. Legfőképp Narutora. Kényszeresen vigyort erőltettem az arcomra.

- Hinata.

A fiú csillogó szemekkel bólintott, majd maga után rángatva vezetett valahova. Értetlenül követtem.

„Hova visz?"

Egyszer csak elrugaszkodott a talajtól, felhúzva engem is a földről. A következő pillanatban pedig, egy fa tetején találtam magunkat.

Az emlékek zuhataga rám ömlött. Kint az ég alatt, Vele. A fura hasadás, Kiba és minden egyéb. Ez túl sok minden volt egyszerre. Annyi féle, változatos érzelem.

A könnyek langyosan csordogáltak a sötétben az arcomról.

„Miért kell újra átélnem az Uzumaki hiányát? Kérlek, Nao ne kínozz!"

Csendben hallgattam a mellettem fekvő srác egyenletes szuszogását. Elaludt. Reménykedtem, hogy el tudok osonni tőle, de amint felültem, egy kéz karolta át a derekamat és húzott magához. Köpni-nyelni nem tudtam. Kellemes volt, mégis zavaró. Idegesen, vörösben világító arccal toltam el magamtól, de egyre szorosabban szorított. Egyszer csak nyöszörgést hallottam.

- Kérlek maradj még így egy kicsit! – mondta egy kisgyerek sírós hangját utánozva, mire megdermedtem.

Mérgesen pattantam fel mellőle, majd leugrottam a fáról. Vibrálva vonultam vissza a táborhely felé. Sietős léptek zaját fedeztem fel magam mögött. Gyorsabb tempóra váltottam, és úgy siettem a sátorok tengere felé.

- Hinata! – kiáltott fel mögűlem a fiú. – Várj meg, azt hiszem félre értetted! – utolért, és a csuklómat megragadva maga felé fordított, így láttam az arcát. Semmi agressziót nem tükrözött, sőt sokkal inkább félős arccal nézett le rám.

- Akkor minek kellett volna értenem?! – kiabáltam rá. – Mit gondolsz kit ölelgetsz úgy, mint egy könnyen kapható csitrit?! – könnyek törtek elő a szememből, de nem a gyengeségtől. Remegtem, olyan ideges voltam.

- Azt hittem le fogsz esni! – emelte fel ő is a hangját. – Nem tudtam mit tervezel, én csak meg akartalak védeni! Hisz olyan vagy számomra, mint egy kistestvér. 

- Nem kell vigyázni rám! – mondtam, aztán kitéptem a kezem az övéből, és elszaladtam. Jó messze tőle, be a sátorba, egyenesen a takarók alá.

Ohayooo!
Örülök, ha tetszett!
Remélem mindenki megvan (, és nem roppant össze a suli súlyától). 😊
Tudom, most nem volt Naruto szemszög, de a köviben biztoslesz.
 Az új könyvvel kapcsolatban, majd akkor posztolom, ha ez véget ér. Hehe várjatok csak! 🤣😋
Addig is, legyen szép reggeletek/napotok/estétek!
Puszi! 😘🥰❤️❤️
Tali egy fejezet múlva.