Nélkülem |NaruHina ff|

35: Nem vagy a régi

Feszülten figyeltem a felettem tornyosuló alakra, aki jókedvűen ácsorgott, egyre inkább oldalra pillantgatva. A gyanús viselkedésén gondolkodva kezdtem lassan elkúszni a lába elől, hátha van esélyem a menekülésre. Erősen koncentrálva néztem vissza a srácra, aki még mindig a fánál álldogálva bámult oldalra. Amint kétméteres távolságon kívülre kerültem, némán felálltam, majd ahogy tudtam futni kezdtem. Magam sem tudtam merre, csupán el ettől az őrültekházától. A fatörzseket kerülgetve szlalomoztam, meg-meg botolva kisebb ágakban, amik az avar rejtekében bújtak meg. Hevesen dobogó szívvel támaszkodtam meg az egyik termetes növény mellett majd a levegőt kifújva koncentráltam, de még nem hallottam hangokat. Párta köhögve indultam tovább, remélve, hogy elég messze szaladtam.

Nemsokára meghallottam a várt ordítozást, amit az eltűnésemmel váltottam ki a férfiból. Gyorsan egy fára felugorva lapultam meg a kopasz ágak között, várva, amíg a bizonyos személy elhalad alattam.
A sötétséget kihasználva láthatatlanul suhantam a magas növényeken, egyenes irányt tartva. Sajnos elhagytam valahol a táskámat, így nem tudtam pontosan tájékozódni, de sejtésem szerint lassan meg kellett volna találnom a kis barlangot, ahol anno megpihentem; viszont barlang helyett egy jelet találtam az egyik fa törzsén. Nagy valószínűséggel még az eltűnt fiú után kutatva hagytam magam után. Óvatosan végig simítottam rajta, majd a kezemet elhúzva indultam tovább a világosodó égbolt alatt.

Egyre több megjelölt törzs mellett haladtam el, közeledve a biztonságnyújtó város felé. Már épp elrugaszkodtam volna megkeresni a legközelebbi karcolást, amikor az agyamba villant, hogy mégis miért indultam az oly rég kiküldött kutató osztag után. Bár nem tudom mi történt velük, hiszen sokkos állapotban találtak meg és jócskán kiesett minden. Azóta pedig rengeteg mindent történt. Sóhajtva fordultam meg, majd a megtett távolságon morfondírozva indultam visszafelé, átkozva az engem kísérő szerencsét.

-.-

Magam sem tudom mikorra sikerült visszaérnem az épülethez. A nap már magasan járt, de semmit nem melegített a fagyos időjáráson. Vacogva dörzsöltem össze a tenyeremet, majd a levegőt kifújva indultam meg a robbanás okozta omladék felé. Félúton járhattam amikor valami megragadta a bokámat. Élesen sikítva zuhantam a kemény talajra, majd egy semmiből jött kéz befogta a számat. Rémülten cikázott a szemem, valamilyen tárgy után kutatva, amivel védekezhettem, de mivel nem találtam semmi használhatót, úgy döntöttem, csupán kézzel fordulok szembe a támadóval. Felszívva magamat hátranéztem és minden elszántságom elszállt. Mondjuk fölösleges is lett volna harcolni, hiszen csak a kékszemű fogta a lábamat. Zavartan pillantottam először rá, aztán a bokámra, amit még mindig szorosan a markába szorított.

Kérdőn, felvont szemöldökkel szabadítottam ki a fogvatartott végtagomat, majd föltoltam magam a földről és leporoltam a ruhámat. Oldalra fordítottam a fejem, furcsán bambultam a falevelek közt gubbasztó srácot, aki egy tapodtat sem mozdult. Ködös szemekkel nézett vissza rám, kifejezéstelen arccal. Ijedten elkaptam róla a tekintetem, mert nem tudtam tovább nézni azokba az élettelen íriszekbe. Szomorúan emlékeztem vissza a mindenki által ismert boldog, nevetős Naruto-kunra, aki nemrég még az előttem heverő fiú volt, mára viszont csupán töredéke önmagának. Keserűen mosolyogva nyújtottam a kezem a maszkosnak, aki a segítséget elfogadva felhúzta magát, majd hasonlóan lesöpörte a ruháira tapadt koszt. Fejét kissé megdöntve egyenesedett ki, majd halkan, rekedtes hangon kérdezte, hogy merre tartunk. Boldogan görbítettem felfelé a számat, majd a kérdésére felszabadultan adtam választ:

- Haza!

Sziasztok embik! 🤗
Nagyon sajnálom a késést, egyszerűen nem tudtam írni. 😑😥
Nem tudom, hogy mikorra tudom hozni a kövi részt, előre is bocsi! 😵
Ettől függetlenül remélem tetszett! 🥰❤️(⭐)
Puszi mindenkinek!