Nélkülem |NaruHina ff|

39: Baleset

„- Neji... Neji az életét vesztette harc közben."

A szavak hallatán teljes üresség lett a fejemben, de szerintem a lelkemben is. A fiú, aki a példaképem volt, aki segített, edzett velem, támogatott, törődött velem megszűnt volna? Aki mindig mellettem akkor is ha más nem, ha valamikor igazságtalan is volt velem, ha nem is voltunk vérszerinti testvérek, én mindig a bátyámként tekintettem rá. Mindig.

- Mi? – nyögtem ki halkan. Más nem jutott eszembe, csupán ennyi. Hirtelen kontrollálhatatlan remegés rázta a testemet, a tüdőm összeszorult és nem kaptam levegőt. A világ lassan fakulni kezdett, mindenhol fekete, összemosódott pontokat láttam. Halványan észleltem, ahogy Kiba-kun utánam kap, de azután mindig teljesen elsötétült.

Látni nem, de hallani hallottam a körülöttem történő dolgokat. A barátaim kiáltoztak, valaki sírt, az Inuzuka sarj valakivel heves veszekedésbe bonyolódott, majd egyszerre minden elcsendesedett. Léptek hangját hallottam, aztán valaki hozzámért, a kezébe kapott és elindult valamerre. Pár kósza kiáltás hangzott még utánunk, aztán újra néma csend.

Az ütemes lépéseket egy rándítás állította meg, aminek következtében a fejem a cipelőm mellkasának ütődött. Mivel „ájult" állapotban voltam, mellesleg nem akartam, hogy kiterüljön az ébrenlétem, egy nyikkanás sem hagyta el a számat. Némán füleltem, hátha észlelek valami érdekeset, ugyanis erős sejtésem volt a két ember kilétéről.

- Hé! – szólalt meg az egyikőjük. - Mégis ki a franc vagy te?

- Miért érdekel? – hallatszott a válasz az engem kezében tartó sráctól.

A két fiú erőszakos hanghordozását hallgatva magamban imádkoztam a béke érdekében, reménykedve, hogy nem ugranak egymásnak. Újra...

- Hallod, tedd le szépen Hinatát, mert nem lesz jó vége! – morogta.

Hallottam, ahogy az első srác közelebb lép felénk, majd egyet taszítva az engem tartón, megpróbálta a másikat kidönteni az egyensúlyából. Éreztem, ahogy lassan, óvatosan a földre helyeznek, majd ellépnek mellőlem. Ha ideiglenes is, de vak voltam; ettől függetlenül tapintani lehetett a két srác közti feszültséget, amit valószínűleg mind kettejüknél, más-más okok váltottak ki. Lassan megpróbáltam kinyitni a szememet, de mintha ragasztóval tapasztották volna össze. Nehezen, de sikerült, így láthattam az előttem készülőben lévő bunyót.

A két srác egymással szemben állt, teljesen mozdulatlanul. Tisztára, mintha két ragadozó lett volna, akik egymással viaskodtak a zsákmányért, ami ebben az esetben... én voltam? Halk horkantással figyeltem a fiúkat. Kiba-kun feszülten nézte a számára ismeretlennek hitt szőkét. Meglehet, a maszkját még mindig viselte, de számomra így is teljesen felismerhetőnek tűnt. A fekete, szakadt kapucnija alól előbújó arany színben csillogó tincseit száz közül meg tudtam volna határozni, szeme színe is teljesen egyedi volt, akkor is ha régi fényét teljesen elvesztette.

Szomorkásan pillantottam Kiba felé, akinek minden izma megfeszült, ugrásra készen állt, hogy leterítse az előtte állót. Az Inuzuka támadó pozícióba helyezkedett, majd elővett egy kunait a táskájából. Berögzött mozdulat volt már ez minden valaha shinobinak állt ember számára. Kiba a kést maga elé helyezve várt, hogy ellenfele mozduljon, de az kőszoborrá fagyva állt.

A srác kissé értetlenül bámult a maszkosra, majd tett egy lépést felé. Aztán felbátorodva közelebb merészkedett, amíg kevesebb, mint egy méter távolság választotta el őket egymástól. Naruto továbbra is várt. Hogy mire, azt én sem tudtam volna megmondani, hiszen régen ő volt ez első, aki támadásba lendült. Persze ami rég volt, az elmúlt már.

Továbbra is fekve, de kíváncsian figyeltem a srácokat, amikor végre történt valami. Valami amire még én sem számítottam volna. A szőke hihetetlen sebességgel formált jeleket, aztán kezét hirtelen Kiba hasába vágta. Egy kék villanással később a csapattársam a földön heverve görnyedt össze, magzatpózba húzva magát. Hörgő hangot hallatott, majd köhögni kezdett.

Rémülten toltam magam ülőhelyzetbe, és a fiúhoz siettem. Belém hasított a tudat, hogy valakit már elvesztettem, mellesleg marhára nem lett volna kedvem még Kibát is gyászolni. Dühödten fordultam a maszkos fiúhoz:

- Ezt meg mégis miért kellett? – fej rázva fordultam vissza az Inuzukához, akinek a szája sarkában vékony vércsík csordogált. Koszos ruháját egyre terjedő vörös folt tarkította. – Kiba? – suttogtam. – Kiba?!

Hangom egyre hisztérikusabban csengett, szinte sikítottam. A félelem keserűen mardosta a torkomat, és éreztem ahogy a vér kifut az arcomból. Elhomályosult a látásom, de most nem a fáradtságtól, hanem könnyektől. Sikítani akartam, valakit hívni, hogy segítsen az előttem heverő haldokló srácon, de egy hang nem hagyta el a torkomat. Remegve kapaszkodtam a fiú ruhájába, remélve, hogy kinyitja a szemét, rám néz és mosolyogva megnyugtat, mert semmi súlyos sebesülése sincs.

Viszont most nem így volt. Kiba továbbra is mozdulatlanul kuporgott. Pólója egyre sötétebb színbe váltott, ahogy a vörös folyadék szivárgott a sebéből. Lefagyva bámultam magam elé, amíg valaki nekem ütközött, így eltolva Kiba-kuntól. Zöld fény villant, de nem láttam tisztán mi, vagy ki lehetett az. A pánik teljesen lebénított, csupán egy szót bírtam ismételgetni: „Kiba".

Inkább nem magyarázkodom...
o(TヘTo)