Nélkülem |NaruHina ff|

12: A fény végleg kihuny

- "Hinata, te...."

Egy kiáltást hallottam a fák lombjai közül, de nem foglalkoztam vele, mert azon voltam, hogy leoperáljam a nyakamon csüngő férfit. Egy gyors rántással kiszabadítottam magam és hasba vágtam. Aktiváltam a Byakugant és mérgesen néztem le rá.

Küzdő állást vettem fel és szembe szálltam az Uchihával. Itachi is szemtechnikát alkalmazott. Egyenesen a pirosan izzó szemekbe néztem.

- Francba! – kiáltottam fel.

Az Akastuki tag rengeteg hollókká vált szét, amíg teljesen el nem tűnt. Hirtelen megszédültem a nyakamba nyilalló fájdalomtól. Kezemmel odakaptam, hátha csillapodik, de tévedtem. A lábam alól elveszett a talaj, éreztem, hogy zuhanni kezdtem. Mielőtt a kemény földbe csapódtam volna, egy erős kar tartott meg.

- Hinata? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni. Csak remegtem és vért hánytam.

A hang tulajdonosa a nyakamon lévő harapásnyomhoz ért, aminek köszönhetően még jobban lüktetni kezdett. A fájdalomtól összerándultam, de hang nem hagyta el a szájamat.

Hallottam, hogy szólongat, nem reagáltam. Megfogta a vállaimat és rázni kezdett, nem is sejtve, hogy ez most mennyire fáj.

- Hinata! – kiabált közvetlen közelről az arcomba.

Végre felismertem a hangot. Naruto-kun volt az. Tudtára kartam adni, hogy jól vagyok, élek és nem tervezek még elmenni, de nem tudtam megszólalni.

- Gyerünk, adj életjelet! – kérlelt, de csak fájdalomtól fennakadt szemekkel feküdtem mozdulatlanul.

Halk szipogást hallottam magam mellől, majd valami az arcomra csöppent. A kis könnycsepp társai is csatlakoztak, fogócskát játszva lecsordultak egészen a fülemig, onnan pedig a földre.

- „Ne sírj!"

- Kérlek kelj, fel, ne hagyj itt! – nyüszített a fiú rekedtes hangon.

Erőt kellett gyűjtsek csupán ahhoz, hogy a szememet meg tudjam mozdítani.

- Na... ru... to-kun! – suttogtam gyengén.

Az Uzumaki felém fordult, tágra nyílt, könnyes kék szemeivel csodálkozva nézett le rám. A szava elakadt, nem jött ki hang a torkán, pedig látszott, hogy mondani akart valamit.

- Ne sírj! Jól vagyok... - pillantására hozzátettem – ...többé kevésbé.

Köhögésben törtem ki. Újabb adag vér jött fel a torkomon. Remegni kezdtem és halványodni kezdett a világ.

-„Még ne!"

Kezemmel átkulcsoltam Naruto-kun nyakát. Keserű mosolyra húztam az ajkaimat és magamhoz húztam egy csókra, tudva, hogy lehet ez lesz az utolsó.

- Szeretlek!

A kép elhomályosodott, elfakult és a számomra kedves halványodni kezdett. Mosolyogva hunytam le a szemem, tudva ha nem is lehetek vele, jól lesz.

Naruto POV:

- Szeretlek! – mondta Hinata és becsukta gyönyörű levendula színű szemeit.

- Hinata, még velem vagy, ugye? – nem jött válasz. – Hinata?

Fájdalmamban keservesen felordítottam és újra szabad utat engedtem könnyeimnek. Pontosan mennyi ideig ülhettem a lány teste mellett. Első kézből tapasztalhattam meg, amit ő érzett. Megfogadtam, hogy ezért még bosszút állok Uchiha Itachin.

Kézbe kaptam a Hyuuga lányt és rohanni kezdtem vele.

-.-

Azon kaptam magam, hogy a tábor előtt állok, zihálva a sok futástól.

-„Nagyszerű, csak ide nem akartam jönni." – morgolódtam magamban.

A tűz most is fényesen égett, fényében két alakot pillantottam meg. Az egyik Kiba volt, akit a hátam közepére sem kívántam, meg persze Akamaru, a hű csatlósa. Szem forgatva igyekeztem feléjük Hinatával a kezemben.

Az Unuzuka szinte egyből kiszúrt. Tekintetével vészjóslóan méregetett, aztán szeme megakadt a karjaimban tartott lányon.

- Mit csináltál vele, te nagyon okos?! – hüledezett.

Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa rajtam a zaklatottságomat. Rendeztem a vonásaimat és nyugodtan fordultam vissza hozzá. Kiba nem kérdezett többet, csak nézett. Nehezemre esett, de kinyögtem:

- Hinata... Hinata halott.

Hali!
Igen, itt van. Kicsit átírva, de megvan.
Sorry, hogy elveszett és nem vettem észre! 😫
Remélem tetszik! A hibákat pls nézzétek el! Meg, hogy éjfél után töltöm fel...😅
Arigato! 😊❤️