Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Van ebből kiút? Avagy a szorongás spirálozása - MinSung - 18+

Az életről soha senki nem állította határozottan, hogy egyszerű. Gyerekként normális esetben úgy tűnhet, hogy az egész világ körülöttünk forog és mindenki pozitív figyelme ránk irányul. Nem értettük teljesen a szüleink beszélgetéseit, mikor csínytalan hangulatunkban hallgatóztunk, nem értettük az igazi fájdalmat, azt, hogy a mindennapok képesek úgy elsuhanni, hogy egyik nap sem voltunk igazán boldogok, aztán mikor egy idő után realizáljuk, felfogjuk ezt, csak még szomorúbbak leszünk. 

Az élet soha nem volt egyszerű és ezzel előbb vagy utóbb mindenki szembesül. Egyszer mindenki kiszakad a gyermeki álomvilágból, ha kell, ha nem, de ez valójában nem is a lényeg. Lehetnek rossz napok, fájdalmas hónapok, de akár évek, mégis, ha marad benned némi gyermeki vidámság, gyerekes hóbort, meg fogod tudni találni az apró örömöket. 

Az élet soha nem volt egyszerű, de ha egy olyan szorongó rendetlenség vagy, mint én, akkor még inkább nem egyszerű. 

A nevem... Han Jisung, ez pedig az én szorongás naplóm. Az egyetem egyik terapeutája javasolta, hogy írjak egy ilyet. A szorongás napló képes feltárni, hogy mit érzünk valójában és segít abban, hogy rájöjjünk, mi az, ami miatt a leginkább szorongunk. Apró, rövidke kis szösszenetek ezek, olyan gondolatok, amik egy pillanatra megfogalmazódnak a fejünkben. Alapjáraton ezen kis gondolatok gyorsan eltompulnak, átlépünk rajtuk és az agyunk hátuljába söpörjük őket. A szorongás napló segít abban, hogy leírjuk ezeket a gondolatokat, ezáltal nagyon is valóságos problémákká téve őket, hogy igazán foglalkozhassunk velük. Úgy, ahogy mindig is kellett volna. 

De bár a szorongás napló nem egy rossz dolog, sőt, sokaknak segíteni is tud, vannak olyanok, mint én. Olyanok, akik szembesülnek a szorongásaikkal és azok tárgyaikkal, manifesztációjukkal, mégis... többnyire semmi sem változik. Legalább is mi így látjuk.

...

„Nem akarok újra szerelme esni,

Mindig csak másodiknak lenni.

Mindezek után csak reménykedem,

Mint lelkemben az utolsó hitem,

Hogy nem vagyok olyan felejthető,

Mint ahogy azt elhitette velem Ő."

Szeretek verseket írni. Szeretem leírni a gondolataimat. Viszont félek, hogy mások mit gondolnának, ha hallanák őket. Mindig is inkább a csendes oldalon álltam. Féltem az ismeretlenektől, még ha jogos lett volna, se tudtam felemelni a hangomat. 

Soha nem gondoltam magam igazán jóképűnek, de csúnyának sem éreztem magam. Mégsem volt soha sem barátnőm, akármennyire is vágytam rá, mint minden átlagos kamaszkorú fiú. Valahogy soha nem volt bátorságom ahhoz, hogy bárkinek kifejezzem az érzéseim és kikérjem egy randira. Mindig csak arról álmodoztam, hogy egyszer majd csak elhív randira valaki, elvégre vannak olyan lányok, akiknek nem probléma, ha kicsit ők dominálnak, ők a határozotabbak, de amennyire vártam ezt a pillanatot, annyira volt rossz az első ilyen alkalom. 

Akkoriban vendéglátásban dolgoztam, én voltam a szende, mosolygós pultos fiú. Volt egy rámenősebb, határozott lány. A nap végén azt vettem észre, hogy határozottan hozzámpréselve magát, a karomat szorítva kísér haza. Igen, ő kísért haza. Aznap életem első csókjában részesültem, de valahogy nem volt jó érzés. Nem ismertem igazán a lányt. Szép volt, jól illeszkedett a karjaimba, de valahogy nem éreztem magam biztonságban mellette. Erőszakos és követelőző volt, én pedig abban a pár órában egyszer sem tudtam nem-et mondani neki. Mosolyogtam és boldognak tűntem, a szüleim sem vettek észre semmit, pedig akkor úgy összeszorult a gyomrom és annyira szorongtam, hogy enni sem voltam képes. Egy hétig őrlődtem, mire megszabadultam tőle, és akkor is erőszakos volt; annyira, hogy néha még mindig sírhatnékom van miatta esténként.