Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Veled a sötétben - MinSung

És WoW~ hosszú idő óta először voltam képes ténylegesen befejezni végre egy megkezdett one shot-ot. Remélem elnyeri a tetszésetek, még akkor is, ha maga a háttértörténet szerintem inkább érdemelne egy könyvet, mint egy os-t, de most erre telik tőlem. (Közeledik a vizsgaidőszak O.o)

Jó olvasást! ^^

Kicsinek, de védve érezni magad. Mikor zsibbadó lábakkal térsz haza a nap végén, mikor az egész tested zsibbad és fáradt, mikor elfekszel aludni, de nem tudsz egyszerűen álomba merülni, mert félsz. Félsz, mert a gondolataid csak járnak és járnak, lassan megtöltik a szobát szörnyekkel. És félsz, mert egyedül vagy, mert nincs senki, akiben bízva, védettnek érzed magad, aki melleted van és megállítja a gondolataid éjszaka, hogy ne lehessenek továbbra is szörnyek a sötétben.

Csak te és ő a sötétben.

De nekem nincs senkim, így minden este ott a rettegés, a sarokban megbúvó félelem, a stressz, hogy aludnom kéne, de nem tudok. És emiatt napról napra csak fáradtabb leszek.

Nincs mit tenni. Tíz perc után már ösztönösen nyúlok az éjjeliszekrényen tartott kis üvegcséért, melynek már egy szem pirulája is elvágja az idegek szüntelen remegését, leállítja a félelem okozta folyamatokat a testemben, mire végre elhal az eddig fülemben kalapáló szívhang.

Bumm... Bumm... Bum....

(...)

A lassan pusztuló, kietlen világban már nincs más csak sivárság és a bolygó testének rothadásának szaga. Állott, mérgező "illat", mely belengi a magányosságba magasodó hegyeket, a szerény völgyeket, és az unalmas síkságokat.

Manapság már nem jár ki sok ember a pusztaságba. Egy magam róvom a lassan befüvesedő ösvényeket, az ürességet árasztó tájakat. Nincsenek házak, nincsen az ember után maradt bűzös füst a kéményekből, nincsen semmi, csak föld és fű a talpam alatt. Állatokat is már régen láttam. A bekövetkezett világkatasztrófa óta az a megmaradt kevéske ember a túléséért küzdött, földalatti bunkerekben megbújva szorgoskodtak azon, hogy ismét úgy éljünk, ahogy száz éve őseink. Bizony, lassan már száz éve, hogy ilyen volt az élet a Földön. Határtalan csend honolt a felszínen, csak a hozzám hasonló hírnökök jártak a föld felett, míg az emberiség legtöbbje úgy élte életét fénylő Nap nélkül az égen a föld alatt, akárcsak a hangyák. A hangyák, amik felélik a természetet, ezáltal annak pusztulását okozva.

Én sajnos nem azokban az időkben születtem, amikor még minden szép volt és jó. Lassan száz éve, pontosan kilencven-nyolc évvel ezelőtt úgy éltek az emberek, mintha ebben a világban minden csak ő értük lenne. Aztán jött a katasztrófa, de hogy az mi volt pontosan, arról nem beszélnek a bölcsek, akik megélték és azok sem, akik valamiért tudnak róla. De nem is kíváncsikodom. Csak egyszer kérdeztem meg a nevelőmet erről és akkor ütött meg először és utoljára gyermekkorom során. Azóta nem érdekel ezzel kapcsolatban semmi. Sőt, semmi nem érdekel.

Olyan üres vagyok, akár a kietlen tájak, a hóval fedett magas hegyek. Csak vagyok a semmiben, létemnek pedig egyetlen értelme van, hogy információt szállítsak egyik helyről a másikra. Máshogy sajnos nem tudták egymással felvenni a kapcsolatot a föld alatt élő városok.

-Han! Kérem, jöjjön! - Egy szigorú tekintetű, magas nő a folyósó végéről határozott hangben kiáltott felém. Értetlen, de üres tekintettel fordultam felé, mire láttam, egy pillanatra meghökken, de nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, csak bólintott, hogy menjek és kövessem.

Már egy hete a föld alatt kellett nekem is élnem sajnos, mint mindenki másnak. Az emberek többsége biztonságban érezte magát ezekben a bunkerekben. Úgy gondolták, itt semmi baj nem történhet velük, itt védve vannak. De én rosszul voltam ettől a helytől. Túl sok ember, túl kicsi helyen. Inkább lélegeztem a kinti mérgező levegőt, mint, hogy pár napnál tovább itt kelljen maradnom. Számomra csak alvásra voltak jók ezek a helyek, másra nem. Nem szerettem senkit és semmit, ahogy engem sem szeretett senki és semmi. Csak a félelmetes sötétség volt folyton a nyomomban, akár csak egy hozzám tapadt árnyék.