Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Porcelánszív - Sekai

Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi volt számomra az unalmasabb. Az egyszerű emberek élete, vagy az a japán óra, amin épp ültem. Persze, a japán nyelv, meg úgy, egy iskolai óra mind az egyszerű emberi élethez tartozott, én mégis elkülöníttettem a kettőt. Hogy miért, azt sem tudnám pontosan megfogalmazni. Minden bizonnyal a múltkori alkalommal még az értelmet is kiszívták a fejemből, ezért lett ilyen elcseszett logikám. Bár nem is izgattam magam annyira ezeken a dolgokon, elvégre a gyilkoláshoz nem kellett túl sok ész, a nyomok eltüntetése meg mind Chanyeol feladata volt, ha már én agyilag sérültnek számítottam. Óriás barátom természetesen nem akadt ki ezeket, elvégre pontosan tudta, hogy mi történt velem, mi miatt változtam meg. Sokkal inkább idegesített ez engem néha napján, mint őt. Neki csak az kellett, hogy hűségesen maradjak mellette a következő gyilkosságnál is, mikor valakit a pokolba kell küldenünk. Engem viszont felettébb felcseszett, hogy a legutóbbi balszerencsés eset óta nem igazán tudtam gondolkozni. Minden bizonnyal egy orvos sokat segíthetett volna, de ezzel csak nem mehettem kórházba. Ott kérdezősködnek és ha rájönnek, hogy mi történt, tutira bedobtak volna mindkettőnket egy diliházba, pedig minden, amit átéltünk, félelmetesen igaz volt. Én magam azért imádkoztam nap, mint nap, hogy bárcsak ne lennének ezek a dolgok mind igazak, mégis azok voltak. Itt voltak az emberek között és ha mi nem lépünk, akkor irtó nagy pusztítást hagytak volna hátra maguk mögött, én pedig soha nem voltam az az ember, aki ezt tétlenül tűri, ha már mindent ilyen jól tudok a témáról.

-Na, helyre állt a fejed, vagy még mindig nem az igazi? - Chanyeol mit sem törődve a szar állapotommal pattant le mellém a padra, idegesíteni egy kicsit a dumájával. Legszívesebben ordítozva szaladtam volna haza, abba a romos házba, ahol éltem, de még mindig jobb volt ott, mint itt, a zajos suliban, az udvaron.

-Jelenleg szét akar robbanni.

-Akkor már javulsz. - Villantott felém egy ezer wattos mosolyt. - Lehet, hogy lesz még egy ügyünk.

-De ez már a héten a harmadik és így csak lassabban jön rendbe a múltkori sérülés. - Szenvedve fordultam oldalt és hátra dőlve helyeztem a fejem Chanyeol ölébe.

-Tudom babu, de ez most fontos.

-Ne hívj így! Inkább mond, hogy mi van? - Nem akartam szegénnyel bunkó lenni, de már a tűrés határom végén járhattam valahol. Persze, ahogy sokan szokták mondani a bunkó emberekre ebben a suliban, "Kedvesség, level: Oh Sehun". Nem tehetek róla, hogy ők felcseszik az agyam.

-Pár napja az egyik lány egy érdekes sráccal találkozott.

-Hűha... és halálosan beleszeretett, ugye? - Nyávogtam, a lányokat imitálva, mert hogy ebben a suliban annyi hülye picsa volt, mint az egész világon sehol máshol. Oké, beszélek itt én úgy, hogy a kis énem inkább állt fel egy fiúra, mint sem egy lányra, de ez szerintem rohadtul nem számít. Még ha meleg is vagyok, simán bírhatnám a lányokat is baráti szinten, de az itteni egyedek csak illegették magukat minden helyes pasinak és nyivákoltak minden miatt. Én egy ilyen körülményes élőlényt nehezen tudtam magam mellett elviselni. Egy macska jobb társaságnak bizonyult, mint ezek.

-Elsőre igen, aztán pár nap múlva elmegyógyiban végezte.

-Ez még nem jelent semmit.

-Csak olvasd el a csaj naplóját innentől és mindent megértesz. - Nyomta a kezembe az ominózus tárgyat és magamra hagyott. Tudta jól, hogy még nincs teljesen rendbe a fejem, de attól még egy hosszabb, információval teli mappát akart velem átolvastatni, utána pedig egy logikus magyarázatot várt tőlem arra, hogy mi a fene lehet ez. Kösz Chanyeol! Te vagy a legjobb társ és barát egyben!