Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Füst ízű ajkak - SeKai

A kis cipők az aprócska lábakon nagyokat koppantak a mindig hideg csempén. Ismét egy pezsgő nap volt a Remény Otthona nevű árvaházban. A fiatalabb, háromtól tizennégy éves korig terjedő gyermekek vidám mosollyal az arcukon, csillogó szemekkel játszottak fogócskát az intézmény hosszúra nyúlt folyosóin. Kacagtak és látszólag boldogok voltak. Egyikük csendben, a falnak nekidőlve állt a hangos folyosón, ajkain egy lágy mosoly foglalt helyet. Finom, gyermekei vonásai örömöt sugalltak, akárcsak a többi gyereké. Ez az árvaház mindig is egy kicsit más volt, mint a többi. A kisgyermekek nem voltak megkopottak, kiknek még csak a gyermeki remény sem csillant meg a szemükben. Igenis mindig vidámak és energiateltek voltak, a már megkomolyodott, vagy éppen megkomorodott idősebb kamaszokkal ellentétben. A nagyokban már benne volt a mehetnék vágy. Nem akartak mást, csak világot látni és elhagyni a sokáig otthonokul szolgáló régi, de jó állapotban lévő hatalmas házat. Bár a kicsik közt is akadt ilyen mentalitású, azért még bennük volt egyfajta félelem az ismeretlentől és a bizonytalantól. Nem mintha a nagyok nem féltek volna, ők csupán megtanultak elfogadni és elengedni a biztonságot nyújtó árvaházat, soha többé nem látva a legtöbb gyereket, kikkel szinte testvérekként nőttek fel együtt és a mindig kedves, néha szomorkás dadusokat.
A fal mellett álló, csupán még csak nyolc éves csöppség kivételes gyerek volt az intézményben. Ritkán beszélt a többiekkel, mégis mindig mosolyogva figyelt mindenkit; ahogy a többi korabeli játszik és nevet. Jongin soha nem is volt túl beszédes, még a felnőttek körében sem. Eleinte azt gondolták az itt dolgozók, hogy a fiú nagy bizonnyal inkább részesíti előnyben az idősebbek társaságát, de ez nem volt így. Jongin egyszerűen csak hallgatott, ha az ember nem figyelt rá igazán, akkor azt hihette volna, hogy valójában néma. Viszont ez is csak egy téves dolog volt. Jongin igenis tudott beszélni és ha kellett, akkor beszélt, de csak akkor. Továbbá még mindig furcsa volt, hogy nem játszott a többiekkel, de látszólag ő is boldog volt, ahogy mindenki más.
Csendessége folytán nem nagyon tudott barátokat szerezni. A többi gyerek bár kedves volt, furcsának találták Jongint és egy idő után már nem is próbáltak vele játszani. Hagyták, csinálja azt, amit akart. Viszont nem túl meglepő tény, hogy Jongin magányos volt. Természetesen ezt nagy mértékben magának köszönhette és ezt mások is így gondolták, viszont azt csak kevesen tudták, hogy ki volt az a gyermek, akit Jongin akart barátjának.
Csupán öt éves volt, mikor az apja meghalt, anyja pedig nem tudta tovább eltartani, ezért beadta szeretett gyermekét az árvaházba. Jonginnak igazán felfogni sem volt ideje, hogy egyszer csak a szeretett otthona és falucskája helyett a nagyvárosban él, egy számára teljesen idegen és hideg helyen. Az első napokban senkihez nem is szólt hozzá, ha tehette, kint állt az intézmény kapujában és rendíthetetlenül csak az utat figyelte, hátha várva várt szomszédja és barátja egyszer csak felbukkan az utca egyik végén, vidám mosollyal az arcán, felé sétálva. Viszont Jongin hiába várt, az ébenfekete hajú fiú nem jött el soha. Ennek ellenére Jongin hitt abban, talán egyszer még utoljára láthatja barátját és vele lehet, de mikor eljött a hideg tél, az intézményben lévő pedagógusok nem engedték, hogy órákig kint álljon a kapuban, miközben olyan kis vékony, törékeny fiú volt. Jongin ekkor megtanult elfogadni és elengedni, pedig a szívében örökké a barátját várta.

Telt az idő. Az árvaház sürgő-forgó napjai úgy teltek, mint a karika csapás. Egyszerre csak annyi nap halmozódott egymásra, hogy abból már egy, két, lassan hét év lett. Jongin ez idő alatt semmit nem változott. Sokat nőtt és az arca és megnyúlt, ajkai dúsak lettek, de napcsókolt, szép bőre olyan volt, mint mindig, ahogy a személyisége is. Továbbra sem barátkozott a többiekkel, és többnyire mindig egymagában volt. Egy időben nagyon szeretett egy kedves dajkával lenni, sokszor még direkt ki is küzdötte a fiatal nő figyelmét, az viszont pár év után elhagyta az árvaházat, ezzel együtt pedig Jongin, ismét csendbe burkolózott.
Tizennyolc éves korában az intézmény súlyos pénzügyi gondokba került és mit volt mit tenni, nagykorú, tizennyolc éves fiatalként el kellett hagynia a már megszokott falakat és ki kellett sétálnia a nagy és nehéz fémkapun, tudva, hogy többé már nem mehet vissza. Most már a saját lábán kell megállnia és gondoskodnia kell saját magáról.
Jongin eleinte kisebb munkákat vállalt, sokszor az utcán kellett aludjon, ha épp nem volt elég pénze ahhoz, hogy kivegyen egy éjszakára egy motel szobát. A kint töltött éjszakák hidegek és ijesztőek voltak. Ilyenkor Jongin egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, félt, hogy bármi történhet vele egy-egy kihalt környéken. Néha annyira elfáradt, hogy szemei maguktól csukódtak le, elnehezülve egy nehéz súly által, viszont az éjszaka ijesztő hangjai mindig elébresztették és csak maradt a didergés és a félelem. Sokszor elgondolkozott azon, vajon mi van azokkal a gyerekekkel, akik hozzá hasonlóan jártak. Vajon most ők is hasonló cipőben járnak, mint ő vagy jobb helyzetben vannak. Jó lenne tudni.