Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Havasszépe - Subseung

Ezt a ficit macikeksz és -parkjhyunq kérésére írtam. Borzasztóan sajnálom, hogy ennyire megvárattalak titeket, tényleg elég lassan megy az írás egy ilyen fél éve.

Minden esetre annyit ígérhetek, hogy természetesen a másik kért ficit is meg fogom nektek írni, az viszont biztosan csak az érettségi után fog publikálásra kerülni.

Jó olvasást mindenkinek! ^^

Subin POV

Nem is tudom pontosan, mikor kezdődött. Talán még általános iskolában. Kicsi voltam és csendes. Nem igazán akartam barátkozni, fura volt nekem az egész. Óvodába sem jártam, én mindig is az a tipikus otthon ülő voltam. Olyan fura volt egész nap mások között is lenni. Mondhatni, azt se tudtam, milyen a való élet. Viszont nem piszkáltak, nem bántottak az osztálytársaim; pedig anyukám gyakran mondta "A gyerekek tudnak nagyon gonoszak is lenni. Vigyázz magadra!" és eleget is tettem a kérésének. Én sokáig távol maradtam.

Később lettek barátaim, de már alig emlékszem rájuk; régen volt már és útjaink már jó pár évvel ezelőtt különváltak. Egy meghatározó dologra emlékszem arról a helyről. Egy, már akkor is, kortársaitól bőven magasabb, sötét hajú fiúra. Hatodikas volt, mikor én az iskolába kerültem, semmi dolgunk nem volt egymással. Én még csak egy buta kisfiú voltam, aki próbált a saját kis apró problémáival megküzdeni, ő pedig már serdülő félben lévő kamasz. Mindkettőnk más problémákkal küzdött, akkoriban nagyon soknak is tűnt az a hat év. Találkoznunk sem kellett volna, vagy, legalább is, nagyon kevés volt rá az esély. Mégis, egyszer, az egyik szünetben - mikor legelőször találkoztunk - odajött hozzám és furcsa tekintettel vizslatott. Illedelmes dongsaengként előre köszöntem neki és meghajoltam előtte. De ő nem köszönt vissza, csak megvetően nézett rám, mintha csak egy jelentéktelen porszem lennék. Nem értettem mi zajlódhatott akkor le benne, minden esetre, kicsit féltem.

-Mmm... figyu... Ezt az előző szünetben elhagytad. - Nyújtotta át a kissé poros és kopott, de még jó állapotban lévő plüssömet. A szemeim egyszeriben felcsillantak és olyan hálás tekintettel néztem a nálam idősebb fiúra, hogy ő csak zavarában vakargatta a tarkóját. - Vigyázz rá, nehogy elhagyd megint. - Mosolyodott el egy kicsit, majd magamra hagyott. Csodálattal néztem utána, ahogy a barátaihoz sétál, akik nevetve bokszoltak egyet a vállába. Csak akkor jöttem rá, nem köszöntem meg neki, hogy visszaszolgáltatta szeretett plüssöm és sajnos, ezután sokáig nem is tudtam megköszönni. A tanév utolsó napja volt, a következő évben pedig már máshova kezdett járni. Elment abból az iskolából.

Én is csak hatodikas koromig jártam az említett általánosiskolába, és az akkor még ismeretlen példáját követve, hat osztályos gimnáziumba mentem. A szüleim tökéletesnek találták ezt az ötletet, úgy gondolták, hogy ez egy csomó előnyt jelent számomra. Rendes, gondosan megválogatott, jól tanuló osztálytársak és egy elit iskola, melynek neves tanárai voltak. Az, hogy a sok jóból mi is volt pontosan igaz, azt már én sem tudom. Az ott öltött hat évem nem telt sem rosszul, sem jól. Olyan voltam, mint mindig: átlagos. Volt pár olyan osztálytársam, akiket akár barátomnak is nevezhettem volna, de valójában, soha nem gondoltam barátként rájuk. Egyszerűen csak arra voltak jók, hogy néha társalogjak is másokkal a családomon kívül.

Első évemben, abban a gimnáziumban, ismét találkoztam vele. Furcsa vonzalmat éreztem iránta, de olyan megközelíthetetlennek tűnt. Magas volt, magasabb, mint a legtöbb diák és többnyire mogorva tekintettel járta a folyosókat. Többször hallottam már, hogy a lány osztálytársaim csodálattal beszélnek róla. Ő volt számukra a tipikus, hideg küllemű srác, aki az "igaz" szerelemet megtalálva, felfedi, valójában aranyos és kedves természetét. Emlékeim szerint viszont, soha nem volt senkije. Elég népszerű volt, minden nap hallottam róla valamit, így tudtam meg azt is, hogy Seungwoo a neve. Seungwoo, akinek még mindig nem köszöntem meg azt, amit kellett volna, és aki végzős volt, és akivel ismét csak egy évet tölthettem el egy iskola falai között. Azt hittem, soha többé nem is keresztezzük egymás útját.