Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Elég egy ölelés? - Kaicas/Lukai

Nos, mielőtt még belevetném magam holnap a halál kapujába (alias angol érettségi), gondoltam még publikálom nektek ezt a kis randomságot. ^^

Jó olvasást mindenkinek! <3

Kim Jongin, ismertebb nevén Kai mindig is egy érdekes ember volt a számomra. Már frissen idekerült trainee-ként is érdeklődve figyeltem az összes kisebb-nagyobb mozdulatát, amit nem csak a közönség és rajongók előtt tett, hanem maga a színfalak mögött is. Az összes mozdulatáról sütött a magával ragadó elegancia és félisteneket meghazudtoló vonzó báj, ami képes volt mindenki szemét magára vonni; vagy talán csak én voltam ennyire megszállotja mindig is. Gyermeki rajongás volt az egész, hisz mikor még nem is debütáltam, Jongin nagy bizonnyal a létezésemről sem tudott, hiszen miért érdekelne egy legendát egy egyszerű kis gyakornok a több száz között? Alapjáraton nekem sem gyermeki ábrándokkal kellett volna foglalkoznom - többek között Kim Jonginnal -, viszont akármit csináltam, Kai lénye mindig magával ragadott. Kissé meg is ijedtem magamtól, mikor azt vettem észre, hogy az összes EXO fellépésen csak rá vannak ragadva a szemeim, csak őt figyelem; még a különféle műsorokban is, melyekre a kimerítő gyakornoki edzésem mellett is mindig igyekeztem időt hagyni és megnézni őket. Egy időben szerettem volna olyan lenni, mint ő.

Viszont a túlzott rajongásnak vannak hátulütői. Nem mondom, hogy rossz táncos voltam, igenis értettem felsőbb szinten a dologhoz, Jongin tudása mellett, viszont csak egy átlagos, kissé teheséges srác voltam. Annyi szóbeszéd járt róla a SM Ent.-en belül, többek között a tánctudásáról. Tény, nem igen akadt vetélytársa nem hogy a kiadón belül, hanem az egész iparban. Hatalmas nagy teheség volt és még mindig az, viszont ha az ember kicsit konyít a tánchoz, egy előadás megteremtéséhez és egy színpadi alterego kialakításához, hamar jó kritikus válik belőle. Itt nem arra gondolok, hogy mérnöki pontossággal meg tudtam találni a hibát Jongin előadásaiban, egyszerűen csak... megláttam azt az énjét, akit talán a legjobb barátai sem ismertek. Kai sem volt tökéletes, akármennyire is gondolták róla azt ezrek. Nem is egyszer kiesett abból a szerepéből, abból a perszónából, amit ő alkotott magának.

Láttam az apró csúszásokat az arckifejezéseiben; láttam, mikor bizonytalanodott el. Hallottam, mikor sírt a mosdóban, mert egy apró hibát vétett és láttam, mikor nem akart semmi áron sem színpadra lépni. Láttam, mikor volt szomorú és felismertem azokat az apró mimikákat, amik az instabil lelkéről árulkodtak. Mindent tudtam róla és mindent láttam, holott ő nem is tudott a létezésemről.

Miután debütáltam az NCT-vel, maga volt az álom számomra, mikor a színfalak mögött találkoztunk. Hiába a tudás, mi szerint maga Kim Jongin sem volt tökéletes, engem mégis lenyűgözött. Egy kicsit beszélgetve vele, közelebb kerülve egymáshoz rájöttem, hogy nem is volt olyan erős és magas, mint ahogy az videókon és messzibbről tűnt. Persze, ezt simán be lehet tudni annak, hogy magasabb vagyok, mégis, őszintén meglepő volt. Hozzám képest alacsony és vékony volt, holott én sem voltam a megtestesült adonisz. Tipikus langaléta alkat voltam, ami néha még vicc tárgyként is szolgált a barátaim körében, hiszen nagy méreteim ellenére olyan pipaszár lábaim voltak, hogy azt még a kifutón végig vonulú női modellek is megirigyelték. Nem mintha valaha is hátrányként fogtam volna fel ezt a többi férfival szemben; én ilyen alkat voltam és ezt el is fogadtam. Semmi különösebb bajom nem volt a külsőmmel, a széles vállaimra pedig igen büszke is voltam. Mondhatni, saját véleményem szerint, férfiasabb voltam, mint Kim Jongin, de ez szubjektív. Jongin alacsonyabb volt, mint én, nyílván nem lehettek olyan széles vállai, mint nekem. Viszont ahogy egyre többször beszéletünk, úgy tudtam meg, hogy bár a táncban kiemelkedő volt, sportokban nem épp ő volt az ász. Nem volt erős izomzata és utált edzeni, hiába várták el tőle. Mint már sokszor mondtam, Kim Jongin nem volt tökéletes, én mégis imádtam minden egyes porcikáját. Idősebb volt nálam, nem is egy, hanem körülbelül öt évvel, mégis olyan aranyosnak és kedvesnek találtam néha, hogy az már vicc volt.