Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Egy söpredék gyermeke - KaiChen

A 978 nap veled, a Pokolban folytatása.

Legszívesebben elsírtam volna magam, mikor a békésen alvó Jongint megszabadítottam a pólójától. Könnyes szemekkel fogtam a vizes szivacsot, amivel az alvadt vért tisztítgattam le szép testéről. A sebei csúnyák, feldagadtak voltak, némelyik már gennyes is volt. Ahogy a hideg vízzel átitatott szivacsot egy kicsit erősebben húztam végig a vágásokon, felszisszent, de olyan mélyen aludt a kimerültségtől és a vérveszteségtől, hogy nem kelt fel.
Nem lett volna szabad ennyire megerőltetnem a szökés utáni napokban. Majdnem egy héten keresztül csak az intézet mögötti sűrű erdőt jártuk abban a reményben, hogy egyszer talán kijutunk. Egyik alkalommal megcsúsztam valamiben és kiment a bokám. Jongin egyből a segítségemre sietett és addig cipelt a hátán, amíg ki nem jutottunk a fák közül. Onnantól már nem volt nehéz dolgunk, hiszen hamar felismertem a környéket, ezáltal, már aznap, a valódi otthonom melegét élvezhettük. A két kezemet is összetettem anyámért, amiért még nem mondott le rólam teljesen és visszafogadott Jonginnal együtt. Igen ám, de amint beléptünk a ház falai közé, a szerelmem rongybaba módjára esett össze. Nem kicsit voltam megrémülve, főleg, mikor még két nap után se volt hajlandó felkelni.
Eleinte nem csináltunk vele semmit. Lefektettük a vendégszobába az ágyra és ott hagytuk, már amennyire én el tudtam szakadni tőle. Tegnap pár percre felébredt és amint ivott egy kicsit, hogy ne száradjon ki, mint aki fel se kelt, visszaaludt. Ma jutottam el addig, hogy át kéne öltöztetni, de amikor levettem róla a pólóját, lesokkoltam a látványon. Most pedig itt vagyok mellette, és ezekben a percekben azon munkálkodom, hogy kellően letisztítsam és lekezeljem a sebeit.

-Olyan rég óta vagy itt benn. Mi van Jong... Jesszusom! - Anya elejtette a kezében lévő tálcát, így az azon lévő tányér hangosan találkozott a padlóval. - Nem jól csinálod! Add ide! - Kapta ki a kezemből a vizes szivacsot és elfoglalva eddigi helyem, vette át a sebek tisztítását.

-Olyan csúnyák anya... Nem fogja túl élni! - Sírtam fel.

-Ne legyél már ilyen gyenge és reménytelen! - Dorgált meg és szigorúan nézve rám, próbált egy kicsit a lelkemre hatni. - Ahogy elnézem a régi hegeit, kapott ő ennél már rosszabbat is, minden rendben lesz. - Annyira hinni akartam neki, de nem tudtam elengedni a félelmeim. Többszörösen lejátszódott a fejemben Jongin halála, ez pedig kikészített. Az egyik legnagyobb félelmem az ő elvesztése volt. Annyi szépet éltünk át együtt abban a nyomorult intézetben, hogy már fájóan szerelmes voltam belé. - Ugye tudod, hogy még nincs vége?

-Minek? - Meglepetten néztem a szerelmemet ápoló anyámra, akinek arcáról szinte sütött a félelem.

-Azzal, hogy elszöktetek abból az intézetből, nem hagytátok végleg félre a múltat. Tudod Dae, vannak ilyen-olyan szabályok a világban, és ha egy elmeroggyant megszökik egy ilyen intézményből, annak a keresésére indulnak, hogy visszavigyék, ahova való. - Szomorúan nyúlt a fertőtlenítőért. - Már bánom, hogy oda vittelek. Nem lett volna szabad ezt tennem. Jó anyához méltóan nekem kellett volna téged megnevelnem a hülyeségeid végett.

-Anya.... ez főként az én hibám is, oké? Mellesleg... ha nem megyek oda, akkor nem ismerem meg Jongint, és ha nem ismerem meg Jongint, akkor neki még mindig ott kéne sínylődnie.

-Tényleg! Ezt még nem is kérdeztem... Jongin miért került oda? - Szomorúan gondoltam vissza arra a napra, mikor szerelmem beszámolt nekem itt léte okáról. Velem ellentétben, neki tényleg szüksége volt egy jó dilidokira, még ha nem is volt közveszélyes és nem is csinált közszemérem sértő dolgokat, úgy, mint én.

-Rossz volt a családi háttere. Az apja előtte lőtte le az anyját, majd a kicsi fiát egy pincébe lezárva tartotta. Egy kicsit... gyatra a kommunikációs készsége, de amúgy rendes srác, csak hát... nem igazán bírja az embereket, elég komoly tömegiszonya van. - Anya csak megértően bólogatott. Ahányszor futólag rám pillantott, láttam a szemeiben az őszinte megbánást, az aggodalommal vegyülni. Nem csodálom, hogy aggódott. Amint elmondta, hogy azok az őrültek a nyomunkban lehetnek én is bepánikoltam, nem kicsit. Nagyon rosszul állunk jelenleg; nem lennénk képesek menekülni, ha jönnek, az meg már egy másik téma, hogy hova kéne mennünk. Nem voltunk elég precízek a szökést illetően. Tudtam, szinte éreztem a zsigereimben, hogy túl könnyen ment a dolog, biztos lesz valami hátul ütője. Meg kellett volna semmisítenünk a papírjainkat, hogy ne tudjanak bizonyítani semmit az ott töltött időnkről.